Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.epica.nl
myspace.com/epica

A "csajos" metal bandák ismételten bizonyítják azt a tudományosan megalapozott állítást, hogy a metálosok tulajdonképpen olyan elvetélt esztéták, akik genetikai szinten hordozzák magukban a bölcsészlét öt évét: ezáltal olyan kifinomult esztétikai érzékkel rendelkeznek, amilyet semmiféle más könnyűzenei irányzat képviselője sem birtokol. Mert hát J. S. Bach is kemény rockot nyomna, ha ma születne – bár mondjuk a mai korszerű technikával is nehéz lenne minden koncerthez egy komplett templomi orgonát rendelni –, ehhez nem fér semmi kétség és ez biztos így van, mert egy metálos legfeljebb félreért dolgokat, de sosem hazudik.

Nos, itt vannak tehát az általában egy modell külsejével rendlelkező fémistennők, akik láttán az egyszeri pór poprajongónak már nem is igen hiányozna a zene, de nem úgy ám a metál közvéleménynek, akiket nem kápráztat el a vörös sörény, domborodó kebel és a csábos pillantás. A gótikus, vagy death vonalról induló "csajos-bandák" – akiknek muszáj a New Wave Of Dutch Female Metal nevet adnom, Kotta kolléga nagy örömére –, a Nightwish kivételével nemigen tudtak a valódi első osztályba törni, még akkor sem, ha a szépség mellé a szörnyetegen kívül valódi zenei tudás is társult. Ehhez talán hozzájárul a számomra eléggé homogén zenei világ – szoprános kislányos/operás dívás dallamok mellé/alá doromboló extrém férfi énekhang, mindez szimfonikus-teátrális, hol komplex, hol popos mázzal nyakon – mit nyakon, vérző szíven – öntve, nos, valljuk be őszintén, inkább szól ez a hölgyrajongóknak, mint a csatadalra vágyó híveknek, de ez így is van rendjén. Biztos vagyok benne, hogy semmilyen más metál zenei stílusnak nincs annyi női rajongója, mint ennek, amit teljes mértékben meg tudok érteni, hiszen az egyszeri lánykának könnyebb azonosulni a danolászó, epekedő királylánnyal, mint a sárkánnyal, ugye? Ettől függetlenül az Epica az egyik olyan csapat, amitől általában a kannép is ájulást mímel, lévén, hogy a zenei körítésben több a fémes, dübörgő erő-elem, mint a kislányos pop-gótika, és a heroikus nagyepika sem fordul rózsaszín Barbie álomba. Olyan, kissé kétarcú világ ez, ahol kontrasztosan, ám mégsem eklektikusan van jelen az extrém metal és a fenséges, dallamos epika – jelen album "Requiem For The Indifferent" című dala ékes-képes példa erre – és ahol a dallamok nem próbálják kasztrálni a riffeket, úgyhogy a nagy elérzékenyülések mellett van ideje a vicsorgásnak is.

Simone és csapata ezúttal igazi epikai méretű albummal ajándékoztak meg minket, melyben minden megfér, amit a NWODFM eddig fel tudott mutatni, és úgy érzem, el is érték azokat a határokat, amelyekkel a stílus rendelkezik. Jóllehet a hangzás nem lett a legsikerültebb – amin mondjuk Sascha Paeth produceri teljesítményét ismerve, csodálkozom –, minden elvárt stílusárnyalat ott virít az RFTI freskóján: fenséges dallamok, filmzenei monumentalitás, "Ómen"-es kórus hisztéria, komplex, de nem követehetetlen dalszerkezetek, és a férfinépnek kellő keményebb alapok. Személy szerint nem vagyok a stílus annyira elkötelezett híve, hogy ne tartanám kissé soknak a 14 szerzeményt, de azt is maximálisan meg tudom érteni, akit gépszíjként elkapván a csapat teremtette hangulat, gyorsan végigteker két menetet Simone-nal, és most rossz legyen, aki rosszra gondol!

Buli, pia, nők, rock n' roll! Nos, az Epica csak az utóbbi kettővel szolgálhat, ám úgy gondolom, ennyi is bőven elég, hogy a Nightwish mögé besorolva az Epica legyen a trónon ülő királynő első várományosa. Boruljunk hát térdre, és adjuk meg a főnemeseknek járó tiszteletet, no, nem a születés, hanem az elismertség jogán. Mert megérdemlik.

Garael