Xandria: Neverworld's End (2012)
Kiadó:
Napalm Records
Honlapok:
www.xandria.de
www.myspace.com/xandria
Az egyszeri "szőrös tökű", izé, fülű metálkan könnyen intézi el a gótikus-death szférából lányba szökkenő bandák tucatjait: Nightwish klónok! Ez persze nem igaz, no, de mi van, ha mégis? Mert jóllehet, Tuomasék trónpozíciója egyelőre megingathatatlannak tűnik, az őket istenítők egy része aggódva figyelheti, hogy Tarja kiválása után kissé más irányba áriázott a csapat. Nem is igazán a legutóbbi album filmzenei túlhangsúlyozására gondolok, az "Imaginaerum" ugye direkt egy fantasy (vagy horror?) mozihoz készült, amiért botorság is lenne elmarasztalni őket (hogy én megtettem? – oké, botor bátor vagyok), ám aki a kezdetektől figyeli a csapat tevékenységét és zenei fejlődését – egyesek szerint visszafejlődését, de őket nevezzük nyugodtan rosszindulatúnak –, az világosan hallhatja a "popósodás" gyermeki dallamait. Anette ugye nem Tarja, bármennyire is jól énekel, az ő fazonához nem illik a metal-díva szerep – és az annak megfelelő dallamvilág. Hiába tehát a hangsúlyozott borús jelleg, a Nightwish útközben éppen azt a rideg, de fenséges távolságtartást vesztette el, ami paradox módon rajongók ezreit vonzotta a muzikális domina bőrtopánja elé.
No, de lőn csoda, és a Xandria énekesnő váltása éppen a fentiek inverzeként hozta vissza a Tarja-érás bombasztot, Manuela Kraller, ahogy az ember egy Manuelától elvárja, poroszos szigorral számol le a kislányos-barbies attitűddel, szinte hallani az ostorcsattogást, ahogy katonás rendre oktatja a csapat fiútagjait, ami nem baj, sőt, esetünkben egyenesen kívánatos. Azok a rajongók tehát, akiknek túl operettes a mostani Nightwish nyújtotta kínálat, és a Csárdáskirálynő helyett Wagnert szeretnének hallgatni, itt van hát a Xandria, a maga operás pózaival, manírjaival, és persze elvitathatatlan érdemekkel. Mert van itt minden, ami a Tarja érát jellemezte, a kezdeti, gótikusabb vonaltól a poweres durvuláson keresztül a szaggató gitárriffekre és billentyűtémákra épülő slágermetálig, ráadásul olyan eltalált arányban, hogy még azok sem ingathatják a fejüket, akiknek egyébként semmi sem szokott elég jó lenni. Az igaz, persze, hogy néha egy dívához méltatlan ordenáré lopásokkal találkozhat az ember, de egy úriember ilyen szavakat nem használ hölgyekkel kapcsolatban, így maradjunk tehát az "ihletforrások" elnevezésnél. A dalok persze jók, talán kissé menetelősebbek, mint azt az egyéb gótikus cicáktól megszokhattuk, de a "Cursed" például lecsupaszítva a szimfonikus váztól, nyugodtan szerepelhetett volna valamelyik folkosabb Dickinson szólón is, a "Soulcrusher" pedig szinte death-es kapkodásával tágítja a jó öreg heavy metal univerzumot a sötétebb oldal felé.
Kópiabanda, mondhatjuk, de ha van rá igény – és van –, akkor ott egye a fene az eredetiség hiányát, amíg ilyen minőségi produkciókat kap az ember pótlékként, addig nem zavarja, hogy Sony helyett Sany televíziót néz, vagy hogy Adidas helyett Adidaas cipő feszít a lábán. Esetleg, hogy Tarja-féle Nightwish helyett az új Xandriát hallgatja.
Garael