Kiadó:
Escape Music

Honlapok:
www.projectphenomena.com
myspace.com/tomgalleysphenomena

Nehéz lehet az élete annak, akit úgy hívnak, hogy "Tudod, a Trapeze gitáros testvére!" Az ember előbb-utóbb bedilizik. De legalábbis rémálmai lesznek. Ám ha úrrá tud lenni rajtuk, netán még le is jegyzi azokat és megírja egy történetben, akkor ő is lehet VALAKI. Tom Galley-ben szerencsére megvolt az erő ehhez, és megírta rémálmait egy történetben, ez lett a Phenomena, amely eredetileg egy 3 lemezes koncepció volt. Első lemezére (1985) egy igazi szupergoup-ot sikerült összevarázsolni. Glenn Hughes hangja mögé Mel Galley, Don Airey, Neil Murray, Cozy Powell és Richard Bailey és Ted McKenna sorakoztak fel. Akkoriban egy ilyen csapat nagy tömegek figyelmét tudta felkelteni. A második lemezre (1987) bővült az énekesek köre, Glenn Hughes mellé Ray Gillen, John Wetton, Max Bacon is csatasorba állt, változott a háttérzenészek csapata, de továbbra is tobzódtunk a nagy nevekben (Kyoji Yamamoto, Neil Murray, Leif Johansen, Michael Sturgis, Mel Galley, Scott Gorham). Ez az album még inkább a rádióbarát rock irányába vitte el a zenét. Ennek megfelelően - bár zeneileg az első magasabb színvonalú volt, - a második még jobban fogyott. A harmadik részre (1992) megcsappantak a nagy nevek, Keith Murrell maradt az egyetlen énekes, Scott Gorham és Brian May gitározott, Leif Johansen billentyűzött és Michael Sturgis dobolt. Elmaradt a siker és abbamaradt a projekt is.

2006-ban az Escape Music kiadta a trilógiát egy háromlemezes digipak csomagolásban, majd ezzel párhuzamosan útjára indította új sorozatát, a "From Tom Galley - The Creator Of Phenomena" trilógiát. Rafkós marketing fogás! A feliraton a Phenomena előtti szakasz az apróbetűs rész, amit mint tudjuk, soha senki nem olvas el. Én is bedőltem ennek egyszer, de a második albumnál már nem. Az, hogy most harmadjára megbocsájtom a kiadónak ezt a csúnyaságot, csak annak köszönhető, hogy a lemezt hallgatva valóban úgy éreztem, hogy végre felébredt a Phenomena projekt két évtizedes álmából.

Hiába szerepeltek az előző két lemezen is olyan nagyágyúk, mint Glenn Hughes és Keith Murrell (az első és harmadik rész igazi főszereplői), Lee Small és Tony Martin, továbbá Rob Moratti, Chris Ousey, Steve Overland, Robin Beck, Terry Brock, Mikael Erlandsson, szóval az AOR krémje. A keményebb hangokat Mike DiMeo és Ralf Scheepers ütötte meg. De valahogy nem került elég közel a szívemhez egyik album sem. Ám az idei lemeznek sikerült felvennie a 20 éve elejtett fonalat, és onnan folytatni, ahol abbahagyták. 2012-ben ismét "phenomenálisan" érzem magam! 

Lee Small, Rob Moratti, Terry Brock, vagy a Coldspelll-es Niklas Swedentorp méltó örökösei Ray Gillennek, John Wettonnak és Max Baconnak, szóval a második lemez változatossága köszön vissza ránk, de csupán Toby Hitchcocknak sikerül Glenn Hughes zsenialitását visszaidéznie.

A lemezen egyedül Mike DiMeo keménykedik a "Shake"-ben, Ralf Scheepers ellenben nem szakad meg a "Turbo Lover" típusú reszelésre előadott "Gotta Move" című nótában. James Christian meg annyira önmagát adja (ahogy a valóságshow-kban mondani szokták), hogy a "Going Away" igazi kakukktojás a lemezen. Sokkal inkább HOL, mint Phenomena. A záró "Stand Up For Love" a gospel kórussal meg már annyira nyálas, hogy Garaelnek elment a kedve megírni ezt a cikket!

Hiába a nagy nevek a gitároknál (Magnus Karlsson, Tommy Denander, Mike Slamer, Martin Kronlund), a legemlékezetesebb gitárszólót mégis Michael Larsson, a Coldspell gitárosa követte el, amidőn a "Kiss Of Fire" (Phenomena I nyitó dala) gitárszólójának vezérszólamát is belekomponálta a "Dancing Days" szólójába. Telitalálat!

Itt lehet belehallgatni a dalokba:

Tényleg, nincs valakinek Totózhatnékja a Rob Moratti nótát hallgatva?

CsiGabiGa