Kiadó:
Icewarrior Records

Honlapok:
www.tommyvitaly.com
myspace.com/tommyvitaly

Ha az első Tommy Vitaly lemezt úgy jellemeztem, hogy "Malmsteen teker a Helloween-ben", akkor a jelenleginél a tökfejeseket időlegesen sarokba zavarva szólítom fel a hívőket: imához, mert itt vannak Júdás papjai. Nem, kérem, nem Halford mester vette át a bérdalnokok ligája jól fizetett fekete övesének, Thomas Vikströmnek a helyét, de a megidézett zenei világ hallatán rögtön eszünkbe juthat a "Metal God"-nak szóló zsoltárgyűjtemény.

Nem azért, mintha hiányozna innen egy igazi "Resurrection"-ön túljutott fémisten, mert egy helyett rögtön ötöt kapunk: Mats Levén, Carsten Lizard Schulz, Thomas Vikström és Michelle Luppi mellől már csak Tim Ripper Owens hiányzik, hogy a leggyakoribban foglalkoztatott zsoldos-pacsirták csiripeljék el a talpalávalót, ám helyette megkapjuk a Crimson Glory jelenlegi énekesét, aki mellett olyan ismertebb nevek próbálják a színvonalat emelni, mint David DeFeis és Zak Stevens.

Nos, a zene tehát annyiban változott az előzőekhez képest, hogy a neoklasszikus tekerések alapjait nem az eu-power mézes-mázas dallamvilága, hanem a Judas Priest keményebb vonulata adja, ikergitáros barázdabillegetés helyett shred-művész barátunk virgáival. De hogy ne kelljen tamáskodnunk Tommyval, mindenki nyugodjon meg, mert működik a dolog. A dalok jók, az énekesek könnyen bizonyítják, hogy több fémisten is létezhet ugyanabban a dimenzióban, Vitaly pedig rendelkezik elegendő zenei alázattal, hogy ne próbálja az elhívott vokál-haverokat amúgy Malmsteen módjára a háttérbe parancsolni. Oké, persze a vendégek a maguk nemében és nevében nagyobb tehetségek, mint Tommy, akire az "ügyes, ügyes" jelzőt használja az ember, ahelyett, hogy a térdére borulna a lángelme (illetve esetünkben lángkéz) láttán és hallatán, de nyugodjanak meg azok a kan hívők is, akiknek gondot jelenthet, melyiket helyezzék életükben előtérbe, a falloszt, vagy annak zenei megtestesülését. A kipengetett szólókért a céhmesterek azonnal prezentálták volna az iparengedélyt kobzos barátunknak, persze csak akkor, ha a középkorban nem a kóbor trubadúroké lett volna az a hálátlan szerep, hogy elcsábítsák a céhesek feleségeit. No, hát ezért nincs ma sem gitáros szakszervezet.

A lemez egyetlen gyenge pontját David DeFeis produkálja, aki sajnos folytatja a művészi beteljesülés felé vezető utat, és újra eljátssza Ingmar Bergman örökbecsűjét, a "Suttogások és sikolyok"-at, bár azt is csak lightosan, mert a sikolyokat az a gaz mozigépész kivágta a filmből.

Ajánlom azoknak hát az albumot, akik kíváncsiak arra, milyen is lenne a Judas Priest egy neoklasszikus virgahőssel, és szeretnének új "Heavy Metal God"-ot avatni Carsten Lizard Schulz személyében.

Garael