Kiadó:
Nail Records

Honlapok:
www.ego-project.hu
myspace.com/egoproject1

Basszus, mit fogok én kapni a blog zeneileg kiműveltebb tagjaitól (természetesen puszta ököllel) – két-három progresszív csoda között a magyar "old school" heavy metal paneles, 20 évvel ezelőtt is elkoptatott témáit csokorba gyűjtő albumról írok, ráadásul nem az "elvárt" cinikus hangnemben: ez bizony vérlázító! Nos, felhívom hát a figyelmét mindazoknak, akik szerint már röhögni sem érdemes a stílus jellegzetes motívumain, hogy gyorsan lapozzanak tovább, ha nem akarnak egy "ez teljesen meghülyült?" felkiáltással a lelkembe gázolni, vagy ortodox mazochistaként olyat olvasni, ami fáj – mert az EGO újabb lemeze minden kiszámíthatósága, szögletessége ellenére igenis tetszik, még akkor is, ha tudom, ezzel a produktummal már nem igazán lehet nemzetközi porondon számottevő versenytársként szerepelni.

De miért is nem? Hiszen a zenészek a magyar fémélet tapasztalt veteránjai, akiknek produktumában ott van vagy negyedszázadnyi tapasztalat, az énekes, Kiss Zoli sem hiába a szcéna egyik legfoglalkoztatottabb frontembere, mind hangi adottságait., mind színpadi teljesítményét nézve (hallva) csak elismerően bólogathat az ember, a dallamok pedig a maguk ökölrázós módjukra azonnal alkalmasak az együtténeklésre – és hát tudjuk, az eredetiség hiánya sem elsőrendű gátja a sikernek. Nos, azt persze el kell ismerni, hogy a felhangzó számokban több a sarok, és él, mint egy cipészműhelyben és hát nem kell függvénytábla a dallamok megfejtéséhez, de kérdem én, Mozart nem szívesen csípett bele a parókás kislányok hátsójába? Dehogynem! - legalábbis Milos Forman szerint, és hát ő két OSCAR-díj birtokosaként biztos tudja.

A második album – mint az eddig leírtakból kiderülhetett – ott folytatja, ahol az első abbahagyta, úgyhogy forradalmat csak a szövegekben lehet találni, a zenében nem. Nos, remélem nem fognak az alkotók megharagudni a hasonlatért, de Marx osztályharcos revolúciós hevülete csapja meg az embert, ha a dalokat hallgatja, a társadalomkritika "nomen est omen" pőre ököllel csapkodja az EGO fekete-fehér világát. A tempó talán még szigorúbb, több a kapkodós, szinte thrashbe nyúló téma, ami Kiss Zoli inkább Halfordosra vett énekével hamar harci hevületbe kergeti az embert, az ortodox fémes megközelítésbe nem zavar bele sampler vagy billentyű. A tempós (puszta) ökölrázást csak az akusztikus gitárral kísért "Pár sör és barát" szakítja meg – én őszintén megmondom, több ilyet is el tudnék képzelni, annak ellenére, hogy Jung Norbert elektromos gitárszólói jelentik talán a legerősebb momentumát a lemeznek.

Nem hiszem, hogy újabb híveket kellene toborozni a bandának, biztos vagyok benne, hogy akik meg akarják találni az EGO-féle világot, azok könnyen bebocsátást fognak nyerni, mert minden hibája és tüskés volta ellenére egyet biztos nem lehet a csapattól elvenni: a konformitást-teremtő erőt, amihez nem kell puszta ököl, csak néhány ilyen, koncertközpontú dal. Hajrá!

Garael