Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.running-wild.de

Hű, de nehéz helyzetben van a kritikus, ha egy olyan bandáról kell írnia, amely a hallgatói megítélés-skála két szélső pólusán is képes mutatni valamit: egyrészt fityiszt a kreativitásnak, másrészt példát a stílusteremtésnek.

Nos, igen, a Running Wild-ot – vagy inkább Rolf Kasparek-et és alkalmi társait – nem igazán lehet azzal vádolni, hogy jó kalóz módjára nem harcoltak meg a teljesen ambivalens pozíciókért azokon a bizonyos metál óceánokon. Mert ott van ugye egy jelentős és igencsak elkötelezett rajongói bázis, akik szerint Rolfék nélkül ma nem léteznének olyan csapatok, mint az Iron Fire, a Powerwolf, a Dream Evil, és a "Death Or Glory", "Blazon Stone", "Pile Of Skulls" lemeztrió egy olyan korszakban kövezte ki az utat a hősies epikát zenei és szövegi értelemben egymásra halmozó zenekarok számára, mikor az említett bandák még a grunge korszaktól fejbe kólintva űzték a látencia fogságába trappolós himnuszokra vonatkozó szenvedélyüket.

Persze meg tudom érteni azokat is, akiknek még röhögni sincs kedvük az olcsó képregények színvonalát is alulmúló képi (és szövegi) imázson, a zenéről nem is beszélve, amiről az említett úriembereknek legfeljebb a magas szárú PUMA cipő és PVC dzseki keltette láb, illetve hónaljszag jut eszükbe – és ezen Rolf egójának néha meghökkentő megnyilvánulásai sem segítenek. Olcsó poén volna ugye most előhozakodni, hogy a feloszlás hivatalos bejelentése és az új lemez között annyi idő sem telt el, amennyi alatt Angelo Sasso, a neve ellenére japán dobos, kicsit tovább képezhette volna magát – legalábbis jelen album hangzását alapul véve nem sikerült a programvezérlő chippet bonyolultabb és természetesebb ritmusokra bírni. Hiába, már a Terminátor sem a régi, pedig nem csak a fémvázon, hanem a dobokon is bőr van…

No, de itt van az új album, a maga minimalista borítójával, dobos feltüntetése nélkül – Rolf legalább nem reklámozza tovább a CASIO szar hangzását – és szomorúan kell tapasztalnom, hogy itt már a kritikus alapvetően rokonszenvező attitűdje sem segít. Jóllehet, a vezér nem borult bele az elektronikába, mint ahogy egy-két évvel ezelőtti nyilatkozatai sejtették, de némi stílusváltozás azért tapasztalható: ez azonban nem igazán jó hír az ortodox híveknek. És miért? Mert lehet, hogy van olyan rajongó, aki egyszerre szereti a klasszikus RW kalapálós világát, és mondjuk a Mötley Crüe-t, no de nem ugyanazon szerzemény keretein belül, márpedig a "Boys And Me" – a kínos, de lecsaphatatlan szexuális utalású poén felvetése mellett - megpróbálkozik ezzel. Milyen eredménnyel? Hát, ha a fekete lovagot veszem a Gyalog Galoppból, akkor egyezzünk ki egy döntetlenben. Hiába a rock világa felé kacsintás – halld az "Into The Black" stílusidegen, németesen merev próbálkozásait –, a szerzeményeken még az sem segít, hogy a refrének alapvetően fülbemászóak a maguk módján, ám a hívők nagy része szerintem szívesebben rázná az öklét a levegőben, mintsem csárdást ropva "rokizzon" egyet. Nem, kérem, Rolf világa nem az a hely, ahol az úri közönség táncol. Panelekből persze bőven kapunk, de ezekből a felturbózott epigonok már megépítették a saját váraikat, nem beszélve arról, hogy az említett építőelemek a korábbi Kasparek & Co. vállalat immár újrahasznosított pótdarabjai.

Hiába vártam hát, hogy minden zenei kalózok kapitánya visszatér az epikus-hero metálhoz, még a korai évek kalapálós ridegvasát sem kaptam meg, bánatomon pedig az sem segít, hogy a RW farvizén óceánra jutó csapatok ma már klasszisokkal jobban nyomják a pirate-indulókat. Kapitány, ideje lenne tényleg végleg szögre akasztani azt a falábat!

Garael