Kiadó:
earMUSIC/Edel

Honlapok:
www.europetheband.com
myspace.com/europe

Egy dolgot mindjárt az elején le kell szögezni, a "Last Look At Eden" (2009) kegyetlen béna borítója által ejtett csorbát sikerült kiköszörülni. Még az is lehet, hogy a Europe pályafutása legjobb grafikájú borítójával állt elő, de egy kritikus nem ragadhat le a külcsínnél, mélyebbre kell hatolnia... úgy értem, a zenei lényeg felé. Ezt nem kis aggodalommal teszem azonban, hiszen legutóbbi Europe recenzióm után kollégáimtól (jelesül Garaeltől) megkaptam a magamét; volt ott minden: középutas, töketlen, diplomatikus, bátortalan, puhapöcs. Pedig ma is állítom, hogy az egy nagyon korrekt kritika volt.

Az új album nyitó dala, a "Riches To Rags" (a gazdagságtól a rongyokig) jól érzékelteti, hogy mi történt az egykor szinte korlátlan médiafigyelmet évező pufi hajú, Spandex nadrágos vikingekkel. Egy szóval: lerongyolódtak. Ez nem azt jelenti, hogy szarok vagy leépültek (sőt!), csupán azt fejezi ki találóan, hogy oda a csillogás, a pénzeső, a rivaldafényben is régen mások állnak; ők viszont őszintébben, lazábban, hitelesebben muzsikálnak, mint valaha. A glam flitteres szikrázását, a szárazjég misztikus gomolygását és a látványos pirotechnikát a '70-es évek hard rockjának sallangmentes puritanizmusára, a füstös blues-kocsmák melankolikus hangulatára cserélték.

A Europe fő dalszerzőjén, Tempesten mára végképp elhatalmasodott a '70-es évek iránti nosztalgia, főleg a Zeppelin, a Whitesnake és a Thin Lizzy bluesosabb vérvonala buzog föl benne. Nem is lepődtem meg, amikor kiderült, hogy az egyetlen vendégmuzsikus, akit bevontak a munkába, éppen Joe Bonamassa volt (még ha hozzájárulása a címadó nótához tulajdonképpen csupán jelzésértékű). Egyszerűen el kell fogadni, hogy a harmadik évezred Europe-jának több köze van pl. a Black Country Communion-hoz, mint mondjuk a Warrant-hoz.

Elkerülendő, nehogy újra le gyáva nyulazzanak, kimondom: vér profi, erőlködéstől mentes, élvezetes muzsika ez, szól mint a disznyó (Kevin Shirley volt a producer) viszont nem nyújt semmi pluszt, nem kiemelkedő, nem kihagyhatatlan. Ráadásul meglátásom szerint a "Last Look At Eden" egy hangyányival jobban sikerült. Most talán túlságosan is belassultak, több kellett volna az olyan vérpezsdítő dalokból, mint a japán bónusz "Beautiful Disaster". Azért arra kíváncsi vagyok, hogy akik annak idején nyálgépeknek titulálták őket, most hogyan, miért és mivel kötnének bele ebbe a bandába, amelyik azóta már vagy tucatszor rábizonyította a fanyalgókra, hogy fogalmatlanok.

Tartuffe