Slash: Apocalyptic Love (2012)

Kiadó:
Dik Hayd International

Honlapok:
www.slashonline.com
myspace.com/slash

Nem, márpedig nem fogom az új Slash albumot az "Appetite For Destruction"-höz hasonlítani – fogadtam meg magamban, mielőtt nekiálltam kedvenc hentesipari tevékenységemhez, a kivesézéshez, aztán most itt állok, illetve ülök, hogy egy újabb megszegett ígérettel a hátam mögött gyarapítsam bűneim listáját. Rendben, biztos vagyok, hogy a Slash albumot hallgatók 99%-a annak titkos reményében ül neki az úriember minden produktumának, hogy hátha… Pedig ugyanezek a hallgatók is jól tudják, hogy a Guns N’ Roses rocktörténeti munkája nem egyetlen géniusz terméke, de az ember ugye bízik a csodákban. Én mondjuk maximálisan elégedett voltam az első szóló eklektikus világával, ahol a dalok stílusát elsősorban az előadók, és csak másodsorban a kapocsként szolgáló gitáros határozta meg. Fankó volt hallgatni egy olyan Motörhead dalt, melyben Slash gitározik, és Ian Astbury-ék sem fognak szégyent vallani az új The Cult albummal, ha hasonló színvonalban fogant nótákat kapunk, mint a "Ghost". Mindezek mellett bennem is ott motoszkált az a bizonyos kisördög, annak ellenére, hogy Myles Kennedy dallamvilága és énekesi gyökerei eléggé eltérnek Axl rózsatövises stílusától. A riffek tekintetében biztos voltam, hogy nem fogunk csalódni, de vajon Kennedy képes lesz-e arra a csodás kohézióra, amire a rózsafiút annak idején művészi egója predesztinálta? Előre lelőve a poént, úgy érzem, igen!

Persze ne várjon senki egy AFD II.-t, annak ellenére sem, hogy a riffek és szólók egy részénél megnevezhetőek azok a Guns n’ Roses dalok, melyek előinkarnálva hozták meg a világhírt Slash-nek – halld No More Heroes/Sweet Child O’ Mine, Standing In The Sand/Paradise City vagy Anastasia/Welcome To The Jungle párhuzamot –, szerencsére ( egyesek szerint szerencsétlenségre) Kennedy dallamai inkább az Alter Bridge-ből megismert kissé pszichedelikusabb, bluesorientáltabb világot háziasítják össze a gitáros ismerős manírjaival. Jóllehet, éppen ezért hiányzik innen az a csipetnyi punk pökhendiség, ami olyannyira kirobbanóvá tette annak idején az AFD-t, a dallamok eltérő jellege azonban nem jelent színvonalbeli eltérést, inkább egy más attitűdöt és megközelítést kívánnak. No, ne ijedjen meg senki, az "Apocalyptic Love" egy ízig-vérig rockalbum, melynek megfejtéséhez nem szükséges őszi lelkiállapot, vagy zenei lexikon, a dalokból süt az az őszinte öröm, amit az együttzenélés jelenthet, hangjegyekben igazolva mind Slash, mind Kennedy a személyközi viszonyokra vonatkozó interjúkbeli elragadtatását.

Álljunk csak meg egy pillanatra Kennedy-nél, aki legalább annyit tesz hozzá az albumhoz, mint Slash – és ez a gitáros fantasztikus produktumát tekintve igazán hízelgő megállapítás. Hangi adottságait tekintve azt hiszem, nem szorul különösebb kritikusi "támogatásra", hiszen már a Rocksztár c. filmben is méltó hangpárbaj-társa volt Matijevicnek, dallamait tekintve pedig olyan integrálódási képességről tesz tanúbizonyságot, ami mindenképpen előfeltétele egy hosszan tartó kapcsolatnak. Azt azonban muszáj megjegyeznem, hogy éppen azok a dalok jelentik az album gyenge pontjait, ahol Kennedy nagyobb teret kapott: a "Not For Me", vagy a "Far And Away" túlságosan is személyes kötődésűek ahhoz, hogy egy rockalbum minden hallgatója élvezetesnek találhassa őket.

Mindent összevetve, úgy érzem, a cilinderes kígyóbűvölő eddigi legerősebb "Axl-talanított" albumát hozta össze, ami nemcsak a színvonal, hanem a megfelelő társ megtalálása miatt is reménykeltő – ez pedig kulcsfaktor Slash zenei produkciójában. De lehet, hogy X-faktor, csak a tehetségkutatók palántái el ne sírják magukat!

Garael

Címkék: lemezkritika