Kiadó:
Escape Music

Honlap:
myspace.com/sebastienband
www.sebastienofficial.com

Mentorom, H. Sanyi mondta múltkor: fiam, hidd el, már az is eredmény, ha valakit a hülyesége miatt idéznek, mert az átlagember könnyen elhiszi, hogy nem is hülyeségről van szó, csak ő nem értett meg valamit. Nos, nem véletlen, hogy Sanyi szavai jutottak eszembe, mikor az e havi Metal Hammer-ben egy egész lemezkritikát szentelt a szerző annak, hogy bebizonyítsa, mekkora hülyeségeket írtam a Pathfinder ismertetője kapcsán. A büszkeség könnyei öntötték el szememet, hiába, több évnyi szakmai cikktermésemből is csak egyszer idéztek, igaz, egy PHD disszertációban, de a maga nevében a Metal Hammer is van ugye annyira szakmai – ha nem is tudományos –, mint egy összelapátolt doktori dolgozat. Az igaz, hogy K. Feri, a "Hammer" stábjának tehetséges kritikusa nem jelölte a hivatkozás tényét, de ezt már majdnem elnéztük egy magasabb pozícióban lévő embernek is, úgyhogy egye fene, azért sem sértődöm meg, ha a szerző nem írt oda társírónak a cikk végére – hiába, a nagyvonalúságnak csak akkor vannak határai, ha pénzbe kerül.

Feri szavait nem akarom megcáfolni, legyen neki igaza, bár én az Avantasia analógiát a többszereplős mivoltra értettem, ezért ezen írás elején szeretném is gyorsan leszögezni, hogy a Sebastien album csak annyiban hasonlít Sammet metál operájához, hogy itt is gyakori a vokális duett, és a meghívott vendégek mindegyike alkalmas lenne leénekelni Tobit a színpadról.

Már maga az album címe is sejtheti, hogy itt bizony nem vérhányásos black metal a megfejtés kulcsa, a brazil szappanoperák szentimentálisabb fajtáihoz kapcsolható szókép ehhez illő zenét is takar: érzelmes, dallamos, rockot, a Ten-Bob Catley-féle folkos vonal erőteljes hangsúlyozásával. Az, hogy mégsem puszta kópiáról beszélhetünk, a producer, Roland Grapow a garancia, aki a leggömbölyűbb muzikális labdába is képes némi germános élt kovácsolni. Ez persze nem feltétlenül negatívum, a cseh – mert hogy szavamat ne felejtsem, onnan származik a produkció – ifjú Werther feminin szenvedéseit illik egy ilyen férfias műfajban megregulázni, ami már csak azért sem túlságosan fájdalmas, mert a nagy fegyelmezés némi szimfonikus pop közreműködésével csökkenti a zsebkendőbe zokogás mértékét.

A vendégek neve igazából önmagában is garancia egy bizonyos színvonalra: Fabio Lione, Amanda Sommerville, Doogie White, Mike DiMeo, Apollo Papathanasio oda is teszik, amit oda kell, legalább egy ponttal megemelve a képzeletbeli numerikus értékelést. Igaz, ehhez az is kell, hogy a cseh zenészek felnőjenek a feladathoz, ami mind a hangszerek, mind a komponálás terén sikerült, még akkor is, ha a késztermék nekem túlságosan is melodikusra romantizálódott.

Ajánlom hát az albumot a modern kor trubadúrjainak, akik a fémszív felett fehér rózsát hordanak és az érzelmek szó hallatán nem a dühre asszociálnak – egyébként meg éljenek a növénynemesítők, akik síró virágokat is képesek már termeszteni.

Garael – K. F.