Honlap:
www.arthemismusic.com

Ez igen! Mert hogyan is kell egy "Harcolunk" című albumot nyitni? Az Internacionáléval! Bocs, a borítón lévő, vörös lángokban álló ötágú csillag megtévesztett. Tehát természetesen harci dobokkal, csak hogy pezsdüljön a vér, és ritmusra lépdeljünk az alakzatban. Mert a büszke Római Birodalom légiósai is büszkék lehetnek arra a morálra, amivel kései utóduk, Andy Martongelli rázta gatyába a zenei csapatokat: ez kérem power metal a javából, és nem bizony a dallamosabb, eu-galoppozós fajta. Ahogy az agyba döngölő "Apocalyptic Nightmare" megadja az alaphangot, arra már csak egy szigorúbb alstílus képviselői hajlandóak, és hajlanék is thrashnek titulálni a felcsendülő szerzeményeket, ha nem egy bikahangú, csatatereket is átívelő képességekkel megáldott énekes osztaná a parancsokat, olyan dallam-műveleti tervekkel, melyek viszont a thrash eszköztárából hiányoznak. Az Arthemis tehát annak a skandináv vonulatnak a híve – pedig hát olaszok ugye –, akik az angolszász heavy metálra a modernitás lapátjából rádobva  szaratják össze az ellenséget, tisztelettel europizálva az amerikai metál kedvelt stílusait.

A főszereplő, vagyis a parancsnok az eddig leírtak ellenére mégsem a frontember – ezt nevezik ugye az ellenség megtévesztésének –, hanem a shred gitárosként aposztrofált Martongelli, aki a ráaggatott címke ellenére nem csak a fürge ujjak tansegédlet eminens bebiflázója – a beton alapozás és riff-teremtés ugyanúgy megy neki, mint a cizellált szólózás, talán éppen ez a kettősség viszi leginkább előre a dalokat, és ad némi modern metálos ízt a hagyományos power elemeknek. S hogy ez mennyire így van? Hallgassátok meg a bónuszként felrakott két feldolgozás nótát, melyek ékesen bizonyítják az alternatív hadászati módszerek eltérőségükben is hatékony voltát. A "Tornado Of Souls"-t, ami ugye kötelező klasszikusként vonult be minden shred-gitáros repertoárjába, inkább az ének viszi ugyan előre – végre egy oroszlán bőgi a dalokat Miki egér cincogása helyett – mert a modern, bikabőgető hangzás ellenére inkább csak ügyes "kopi", az eredeti szerzemény okosan építkező, érzelmi fokozásának kihagyásával,  ám a Judas Priest-féle klasszikus "United" besúlyosítása és betonozó riff-gyomrosai telitalálatként görnyesztik össze az ellenséget.

Nem hinném, hogy a leírt attitűd és a mellékelt video elrémisztené akár a hagyományosabb felfogásban játszó Manowar híveiket, halld az ökölrázós, tufaságában is gyönyörű refrént: az olasz csapat úgy tudta aktualizálni a tradicionális powert, ahogy az Accept tette azt mostanában a heavy metállal. Ehhez pedig csak gratulálni tudok. The mission is NOT impossible!