Dalriada: Napisten Hava (2012)

dalriada napisten.jpg

Kiadó:
Hammer Music/Nail Records

Honlap:
www.dalriada.hu

A metál és a népzene integrációjának magyar gyökerei nem a kilencvenes évek végén felerősödő finn "népi-nemzeti" fémmulatós szokásos hazai koppintási igényéhez vezethetőek vissza, de még csak nem is a Kormorán közérthetőbb rockba ágyazott, vagy a Barbaro elvontabb, művészibb koncepciójába: az Illés beatzenéjéből származtatott folk-vonal olyan erős volt, hogy Sebők János bevallottan Szörényiék hatására fordult a magyar népzene felé – ennyit hát a  szent tehénnek kikiáltott műfajok könnyűzenei környezetbe történő helyezésének értelmetlen és értéknegáló voltáról.

Arról, hogy a magyar népzene "metálosítása" mennyire sért elképzelt vagy erőltetetten meghatározott művészi értékeket, megvan a magam véleménye, amiből fakadó vitát nem akarom újragenerálni, majd megteszik azt, akik meg akarják tenni, állunk elébe. A Dalriada vezető szerepe a maga műfajának keretei között mindenesetre vitathatatlanul megérdemelt, és ha nem is egyezik a véleményünk a "giccsfaktor" mértékéről, az vitathatatlan, hogy egy lemez erejéig a magyar rocktörténelem talán legértékesebb szövegeit sikerült piacra dobniuk (Arany-lemez). Tavalyi albumuk nagyon betalált nálam, és a "Napisten Hava" jóllehet, nem lett annyira direkt anyag, nyugodtan mérhető a legjobb Dalriada lemezek színvonalához. Nem véletlenül nevezik kultúrtégelynek a magyart, a nemzetbe olvadt népcsoportok, a közös történelmi örökség nyomai ugyanúgy fellehetőek a zenében, mint minden más művészi ágban – ezt a lehetőséget pedig a csapat maximálisan ki is használja.

A lemez legjobb pillanatait mégsem a különböző népi-kulturális hatások "vadászos" keverése jelenti, hanem az olyan ügyes, a metál egyéb stílusait a hagyományos Dalriada hangzásba becsempésző megoldások, mint a "Hírhozóban" fellelhető Deep Purple-szerű tradicionális rock-riff, vagy a szövegében is hideglelős "A Halászlegény balladája" doom lenyomata. A billentyű progresszívabb használata már a múltkori lemezen is feltűnt, és a közvetlen heavy metal kiállás is talán most a legbátrabb: naná, ez el is várható, ha már olyan témák születtek, melyek "Hunyadi és Kapisztrán Nándorfehárvári Dalriádáról, izé, Diadaláról" szólnak, megfelelően idealizálva a száraz hadtörténelmi tények szerinti orbitális fegyelmezetlenségből kialakult szerencsés harcászati fordulatot. (Kapisztrán Hunyadi terveiben nem szereplően, a vezér megkérdezése nélkül rontott ki a törökre – az ilyen összehangolatlan műveletek általában nem vezetnek diadalhoz, persze ha Isten velünk, ki ellenünk?) Az egyébként középkori eredetű táncdallam mellett ismét bátran nyúlt a csapat a meglévő népzenei ősforráshoz – és a népi hangszerek eltérő alkalmazásához –, a múltkori "Hajdútánc" slágervezető ikertestvére, a "Dudás" talán még azoknak is ismerős az óvodai vagy általános iskolai ének-zenei foglalkozásokról, akik fejében kitörlendő nyomot hagyott a gyermekkori kötelező zenei terelés gyászkolompos hamissága.

Ígéretemhez híven nem fogok senkit sem győzködni az anyag sikerességéről, akik eddig is élből elutasították a Dalriada-Fajkusz Banda által képviselt irányvonalat, azok ettől a lemeztől sem fognak folkmetál rajongóvá válni, ám akik csípik az együttes eddigi albumait, azok most sem fognak csalódni, mert ebben a zenekarban szerencsére több dudás is megfér egy csárdában.

Garael

Címkék: lemezkritika