Kiadó:
Liljegren Records

Honlapok:
www.golden-resurrection.com
myspace.com/goldenresurrection

Miközben Yngwie J. Malmsteen mindenkit elmart maga mellől, és házi stúdiójába zárkózva teljesen egyedül vette föl legújabb, hamarosan megjelenő "Spellbound" című albumát, Christian Liljegren énekes (Narnia, Divinefire, Audiovision) és Tommy Johansson gitáros (Reinxeed) csodálatraméltó elszántsággal ápolják az USÁ-ba elszármazott honfitársuk zenei örökségét. Jól teszik, mert Yngwie maga, mint Ebenezer Scrooge zenei reinkarnációja, mindent és mindenkit kizárt az életéből, a "Spellbound"-ot ő énekelte föl, az összes hangszeren ő játszik (kivéve a gyalázatos dobgépet!), és a hangmérnöki feladatokat is ő végezte - az előzetesbe belehallgatva (itt), nem kis inkompetenciáról téve tanúbizonyságot.

Szóval miközben Malmsteen magára zárta az ajtót és eldobta a kulcsot, hogy zavartalanul demózgathasson, a Golden Resurrection folytatja keresztény neo-klasszikus metál misszióját, szorgalmasan, évente szállítva egy lemeznyi anyagot. A bemutatkozó "Glory To My King" (2010) nekem nagyon bejött, a nyíltan vállalt retró hangulat ellenére volt benne valami frissesség, aranyos naivitás. Sajnos a folytatás (Man With A Mission, 2011) rettenetesen haloványra, hangzásában, kompozícióiban egyaránt vékonyra - hogy ne mondjam: poposra - sikeredett. Meg is kapta a magáét az oldalunkon.

Ezek után kíváncsi voltam arra, hogy a japán változatban már november 21 óta elérhető, de a világ más részein csak jövőre megjelenő "One Voice..." milyen hangot üt meg. A trailer-ben Liljegren "több metált, több erőt, nagyobb sebességet és több tekerést" ígért. Ha a hervasztó, közvetlen elődöt vesszük alapul, ez igaznak is tűnik. Szerencsére lényegesen jobb a hangzás, bár a szinti hangszínek azért még mindig nagyon gagyik néha (de ez nyilván a koncepció része).

Johansson persze kitesz magáért, a két instrumentális nóta kimondottan harapós; a gyors és dögös "Heavenly Metal", valamint a Gary Moore-nak (és föltételezem: Jon Lordnak) emléket állító szívszaggató ballada, a "Moore Lord" egyértelműen a lemez legjobb pillanataihoz tartozik. A maga bájosan naiv, de olykor kínosan önállótlan módján ez az album szerezhet kellemes perceket az olyan szentimentális öreg rockereknek, mint amilyen én vagyok.

Tartuffe