Kiadó:
Dynamic Arts Records

Honlap:
www.masterstroke.info

Hogy milyen lenne a "Draconian Times" korabeli Paradise Lost, ha a Nevermore-féle súlyosabb metállal kevernék? Hát ilyen. Leszámítva persze Jeff Loomist. Lehet, hogy vannak olyanok, kiknek már e furcsa katyvasz említése is elcsapja a gyomrát: nekik tudom ajánlani a lekváros csirkét, vagy a doomba merevedő Celine Diont. Itt azonban egy jól működő – és ízletes – kísérletnek lehetünk fültanúi, melyben markánsan ott érezhető az Evergrey keserűsége is, nos, akik szeretnek nekiugrani az elsőre meghökkentőnek tűnő, ám tulajdonképpen könnyen befogadható koktéloknak, nosza, tegyenek egy próbát.

A Masterstroke-ról egyébként írtam már korábban: akkoriban inkább tartottam egy heavy metalosított Evergrey klónnak őket, mint most, mikor a különböző csapatok markáns zenei azonosítóit úgy sikerült újragyúrniuk, hogy abból nem "lopkováris" utánérzés, hanem legfeljebb ízléses deja vu lett, köszönhető egyrészt a szemmel látható, izé, füllel hallható súlyosbodásnak – gyúrtak a fiúk rendesen a muzikális konditeremben –, másrészt a szinte kórosan (core)-osan acsarkodó, ám tiszta heavy metallal is rokonságban álló vokalizálásnak. Igen, Tisztelt Olvasó, itt a mélabúra hajlamos Dr. Jekyll transzformálódásának vagyunk tanúi – ha mondjuk 20 év alatti vagy, akkor gondolj inkább a Hulkra –, jelen esetben azonban a harag nem rossz tanácsadó, és a történet vége sem fordul szomorú csattanóba – vagy mainstream őrjöngésbe, hiszen a mai viszonyok között meglepően rövid album végig egyenletes színvonalon darálja a riffeket, melyek felett úgy szálldogálnak a Nevermore-t idéző – vagy igéző – dallamok, mint Bakonymocsoládban a karácsonyfa-dísznek tűnő repülő csészealjak. Igen kérem, aki a "Broken" hallatán nem sóhajt szomorú nosztalgiával sohatöbbét suttogva, az hagyja el a blog területét, vagy keresse fel sürgősen a youtube-ot szakmai továbbképzés miatt, esetleg jelentkezzen nálunk zenetörténelmi szakra, megígérjük, nem szedünk tandíjat, legfeljebb két Tibi csokit. Persze, csak ha nem keserű.

Az analógia tehát valós, még akkor is, ha a dallamok nem annyira elszállósan kifacsartak, és azok is élvezni tudják, akik Iron Maidenen szocializálódtak – mint például én –, persze azért eléggé valószínű, hogy az AOR fanoknak nem ez lesz az év dallamalbuma. Ennek ellenére úgy gondolom, több célcsoportot is meg tud szólítani a csapat, és nem fog úgy járni, mint az egyszeri bábacsoport, akiknek sikerült elveszteni a gyereket. Summa summárum, a Masterstroke egyre jobb zenei illuzionista, és erről ne legyen illúziótok, mert ez a szomorú, izé, szürke valóság.

Garael