Neal Schon: The Calling (2012)

Neal Schon-The calling.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.schonmusic.com

Szögezzük le mindjárt az elején, a nagy Utazást Neal Schon találta fel és nem Dés László. S főleg nem Presser Pici, akinek a hangjával legtöbben összekapcsolják. És örömmel jelenthetem, hogy miközben manapság egyre-másra zárnak be az utazási irodák, Neal utazási projektje a '96-os újjáalakulás óta remekül működik. Sőt, a tízéves pihenő alatt elkezdett egyéb tevékenységek TEÁOR szám alatt bejegyzett másik vállalkozását is folytatja azóta is, párhuzamosan a - szerencsére nem a MALÉV-val szerződött, így - újra szárnyaló Journey-vel.

A "The Calling" című albumán is egy nagy utazásra hív minket, melyben segítőtársai kipróbált zenészkollégák, az ex-Journey-dobos Steve Smith, a korábbi szólólemezeken is közreműködő billentyűs, a litván származású Igor Len, és két kompozícióban az a Jan Hammer, akivel szintén készített két közös lemezt a '80-as évek elején, és aki egy kitűnő dzsessz-zongorista, legtöbben mégis a Miami Vice főcímzenéjéről ismerik.

Lássuk hát, hová utazhatunk a gitármágussal ezúttal. Először is tisztázzuk: Neal Schonnál a nyilvánvaló sem nyilvánvaló, hiszen az "Irish Field" nem egy Gary Moore-os tradícionális motívumokkal megtűzdelt ír-rock, hanem egy szerelmes gitáros mélabús andalgása a mezőn. (A borítón szép szőke menyasszonyának, Michaele-nek ajánlja ezt a rövidke dalt). Az "56" nem rólunk szól, hanem egy szitár-dallamokkal nyitó, majd Jan Hammer belépésével inkább dzsessz-rockba forduló keleties téma, egyfajta megemlékezés Miles Davisről. (Neal Schon mondta egy interjúban: "Mindig szerettem a fúvósokat, a jazz-fúvósokat, játsszanak akár szaxofonon vagy trombitán. Mindig szerettem Miles Davist, úgyhogy egy kevés átjön ebből ezen a felvételen keresztül.") De a fő irány azért jól látszik: irány a Szix Sztring Szigetek.

A nyitó dalban a hívó szó Satriani de Compostelába csábít, a gitárosok zarándokhelyére, ahová minden magára csak egy kicsit is adó húrisztokrata el akar jutni legalább egyszer az életben. Schonnak ez sikerül, és magával visz minket is e káprázatos helyre. Tovább utazva Alapisan felöntünk a jazz-re, vagyis jazz-alapokra helyezzük a rock-gitározást, hogy a riói karnevál féktelen szabadosságát a jazz szabadságával ötvözve lazuljunk el az őrjítően vad ritmusok közepette.

A Szix Sztring Szigetek himnusza a "Six String Walt"z, ami inkább blues, mint keringő, de hogy hol is hallgathatjuk meg? Segítek: E Zaza sziget, ahol Clyde, a macska él, akinek utazásáról már korábban meséltem. És az itt élők mindig vidámak, mindig jól érzik magukat (I'm Alright). Sokan lenézik, azt mondván: másodosztályú, de én úgy gondolom, hogy Satriani mögött dicsőség a második vonalban felsorakozni. Az ír mezőkön rövid sétát téve felkészülhetünk a következő nagy utazásra.

A "Back Smash" túra specialitása, hogy léghajón repülünk el egy Fekete Vidék felett, ahol barna Bonamacik és sikoltozó Hiúzok (ez fájt, ugye?) rohangálnak a fák között és a parti füzek ágairól gitárhúrok lógnak alá. Veszélyes vidék ez, ahol egy Kommuna is megvetette már a lábát, belépés még kísérettel is csak saját felelősségre. Mi persze felülről biztonságban gyönyörködhetünk hol a hullámzó folyó lüktetésében, hol a szélfútta fák suttogásában. Talán a túra legtartalmasabb programja ez.

A "Fifty Six" (56) a szigetek keleti részére kalauzol, itt épült fel a híres Taj Mahavishnu, ahol Neal Schon mentora, Carlos, az öreg aszasszin is eltöltött egy rövid időt elválásuk után (Love Devotion Surrender). Ez az első nóta, ahol Kalapács Jani (aki csak névrokona a mi Hammer Józsinknak) előveszi Moogját és megmutatja a nagyközönségnek, miért is hívják billentyűvarázslónak. És Steve Smith is ízelítőt ad tabla-tudásából. Mondhatnánk azt is, hogy ez egy tab'latúra!

Albert Király rezidenciája felől Igaz Érzelemmel (True Emotion) közelítünk a több kis szigetből álló Vai szigetcsoporthoz, de nem érjük el a főszigetet, csak valamelyik kisebb Margarin szigeten állunk meg löncsölni. A hangulat megvan, de az Isten szerelmére! (For The Love Of God) a végeredmény mégsem ugyanaz. (Jómagam a Brijuni szigeteken jártam majdnem hasonlóképpen, ahol a hivatalos utazási iroda konkurensei csak körbehajózhatták a főszigetet, majd kikötöttek valamelyik kisebb szigeten, és megebédeltették a csalódott közönséget, míg mi bebocsátást nyertünk a Tito Múzeumba és az azt körülvevő vadasparkba.)

A "Tumbleweeds" elnevezésú fakultatív programon újra Jan Hammer az idegenvezetőnk. Ez egy hegyi túra a Beck szirthez. (Nem azonos a "Back Seat"-tel, ahová a lányokat szoktuk csábítani!) Minden itt kezdődött. Itt élt az első gitárhős, akit túl lehetett szárnyalni, de nem lehetett megkerülni. Megközelítéséhez sűrűn kell igénybe venni az út mentén mindenfelé elszórt tremolókat. Amikor elért az Első Hullám (Primal Surge) a sziget partjainál, először azt hittem, itt a nyolckarú polip a kanadai Sagából (Jim Gilmour), pedig csak a zseniális Steve Smith kapta elő marimbáját néhány percre, így kapott mondai körítést a Szix Sztring Szigetek törvénykönyve, a Corpus Iuris Satchafunkilus.

A "Blue Rainbow Sky" egy szívbemarkoló megemlékezés, melyet Ronnie James Dio halálának napján írt Schon. Egy tengerparti naplemente emléke, melyet ecset helyett gitárral festett meg. Itt nincs utalás semmire, nem akar hasonlítani senkire, csupán - ahogy a valóságshow-kban mondják - önmagát adja, ahogy az első percekben rátört az érzés. Talán kicsit Hendrixes a kezdés (Hey Joe), de aztán már csak egy igazi Neal Schon dallamorgia az egész, gondolatban mintha visszament volna az időben '85-be, amikor a Hear n' Aid tagjaként a Dio által megálmodott dalnak az egyik szólóját játszotta.

Az utolsó előtti program egy kis barlangászás, mégpedig a "Transonic Funk" szigeten álló, Lukács Pistáról elnevezett St. Lukather barlangban, ahol a hangok úgy kísértenek, mintha egy MusicMan kóborolna a falak között. Búcsúzóul a "Song Of The Wind II" elvisz minket oda, ahol Neal Schon gitárosi pályafutása elkezdődött, a Santana sivatagba, ahonnan egy karavánszeráj zegzugos útvesztői segítségével szökött meg későbbi utastársával, Gregg Rolieval közösen. Mára persze már az emlékek megszépültek, szinte rózsaszín (Pink) képet fest róla Neal, ahogy David Gilmour stílusában lassan, ábrándozva énekli gitárja a Szél Dalát.

Tartalmas utazás volt, kár, hogy vége! Megfáradt hallójáratainkat borogassuk egy kis Journey-zenével, vagy szedáljuk le magunkat egy kis ágyaspálinkával! Vagy mindkettőt egyszerre! És a holnapi ébredés után egészen másképp fogunk Neal Schon-ra tekinteni, mint eddig. Ő nem csak egy dallamos rockot játszó zenekar gitárosa, hanem meghatározó egyéniség, kitörölhetetlen pont a gitárosok világtérképén. Mert biztos, hogy róla is elneveztek valamit itt a Szix Sztring Szigeteken.

CsiGabiGa

Címkék: lemezkritika