Helker: Somewhere In The Circle (2013)

Bejegyzés alcíme...

helker.jpg

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.helker.com.ar

Nem tudom, hogy a világon hány Dio-tribute együttes létezik, ám abban biztos vagyok, hogy kevés olyan énekes van, aki annyira meg tudná idézni a mestert, mint az argentín Helker frontembere, Diego Valdez. Hangi klón? A leírtak ellenére nem mondanám, a kinézetre inkább Russell Allent idéző zenész idomulva a zenei stílushoz, egy fokkal erőteljesebb és monokrómabb módon osztja a dallamokat, ám olyan erővel, hogy önkéntelenül megjelenik a koncertkép az ember szeme előtt, melyen a hallgatók haja hátrafelé lobog a hangorkán hatására, a sör pedig amolyan Mátrix-féle szuperlassításban fröccsen kifelé a pohárból, habos minicunamit okozva – fájin!

No, de pár szót a zenéről: hát az amolyan szigorúbbra vett power, talán a skandináv izomból tolókat lehetne említeni, vagy mondjuk a Firewindet egy Armstrong féle szteroid kúra után, ami azonban nem kínos magyarázkodásba, hanem önfeledt ökölrázásba torkollhat. Itt aztán nincs lacafaca, nyílt színi adok-kapokban röpködnek a riffek, a dallamok sem menekülnek semmifajta progresszív kettős fedezék mögé: ez bizony nem az argentin szappanopera, a pampák királya, jóval inkább a pampák bikája, már ami a zene erőteljes megállíthatatlanságát illeti. Hiába, a latinos vehemencia itt is érezteti a hatását, ám ne gondoljon senki a brazilos, szimfo-elemeket alkalmazó euro-powerre, a dallamok és a riffek inkább a vérbő Judast idézhetik fel a hallgatóban, ami nem véletlen, mert a producer az a Matt Sinner, aki Primal Fear nevű csapatával tartja életben a Júdás örökséget. Ennél fogva aztán nem érhet senkit sem meglepetésként, hogy a mostanában gyakori vendégszereplésre vállalkozó Tim Ripper Owens és Ralf Scheepers is feltűnik a "Begging For Forgiveness"-ben, Diegoval előadott triójuk – és most gondolom nem okozok meglepetést – maga a fémveretes metál, a fémzene munkásökle, ami bármikor odacsap, ahova kell…

A hangszeresek „jómunkásember” módjára adják az alapokat a dallamok alá, a gitárosok és a dobos összjátéka végig adrenalin pumpáló lüktetésben tartja a szerzeményeket, a staccato riffelés mellett elhelyezett szólók pedig önfeledt mosolyba ránthatják a vicsorgó hallgatót. Lehetnek persze olyanok, akiknek kissé kiszámíthatónak tűnik a dolog, de kérdem én, nem jó néha csak pusztán magáért az éjszakába kiállni, és lángoló fenyőfával az égre égetni, hogy éljen a metál? No ugye. Most pedig megyek, és felírom a metál világtérképre Argentína nevét is. Mégpedig csupa nagybetűvel.

Garael

Címkék: lemezkritika