Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.tobiassammet.com

Lehet velem nem egyetérteni, de attól még meggyőződésem, hogy a "The Wicked Symphony" trilógia (The Scarecrow, Angel Of Babylon, The Wicked Symphony) a rocktörténelem egyik legjobban sikerült rock operája. Ha Tobias Sammet soha többé egyetlen hangjegyet se írna le, akkor is példaértékű örökséget hagyományozna az utókorra. Szerencsére azonban esze ágában sincs visszavonulni vagy babérjain ülni, aminek még akkor is örülünk - jaj, most lelövöm a poént! -, ha olykor-olykor nem teljesít száz százalékosan.

Sajnos Sammet nem bizalmasom, nem személyes jó ismerősöm, így fogalmam sincs, hogy az elvileg befejezettnek tekintett Avantasia projekthez most miért írt folytatást. Vajon zenei ötletek garmadája maradt még a fiókjában, vagy esetleg a Nuclear Blast kiadó (ami a felemás Avantasia DVD okán nagyon a bögyében van Túrisas kollégának) győzte meg arról, hogy ennek a jól eladható, lukratív vállalkozásnak nem szabad megszakadnia? Nem tagad(hat)om, hogy született cinikus vagyok, de talán nem járok messze az igazságtól, ha a "Mystery Of Time" mögött inkább a kiadó, mint a kreatív erők buzgalmát sejtem.

Bárhogy is legyen, Sammet van olyan tehetséges dalszerző, hogy megrendelésre is tudjon látványos eredményeket produkálni. Ilyen értelemben ez az új fejezet az Avantasia történetében egyenes, szerves folytatásnak tekinthető, még akkor is, ha nekem hiányzik az eddig stabil szereplőnek számító Jorn Lande (nem is beszélve olyan alkalmi vendégekről, mint pl. Russell Allen, Jon Oliva, Klaus Meine, stb.). Szerintem most egy kevésbé ütős (bár nem kevésbé neves) gárdát sikerült bevonni a munkába; ez alatt elsősorban azt értem, hogy a "vendéghangok" ezúttal Sammet orgánumához képest túlságosan egyneműek (Biff Byford, Ronnie Atkins). Persze örülünk Kiskének, a "Where The Clock Hands Freeze" egy vérbeli Helloween/Unisonic sláger, és Joe Lynn Turner belépője a "The Watchmaker's Dream"-ben legalább akkora libabőr, mint Russell Allené volt a "The Wicked Symphony"-t nyitó címadóban (ott: "You've been dying for glory..." - itt: "Welcome to the aftermath..."). A szívemhez legközelebb álló igazolás mégis a sokszor méltatlanul "nyálgépnek" titulált Eric Martin, aki a "What's Left Of Me" című briliáns dalban meggyőzően bizonyítja, hogy amennyiben balladákról van szó, remek, gyönyörűen kezelt hangja tökéletes megfejtés!

Szóval akad itt csemege bőven, mégis úgy gondolom, hogy mindent egybevetve ez az album nem lett olyan kitartóan zseniális, mint az előzők. Ennek oka, hogy kezd a képlet kissé panelessé válni, valamint akad egy pár üresjárat. Úgy érzem, a "Spectres" Sammettől szokatlanul gyenge kezdés ("uninspired and uninspiring" - na, nagyokosok, ezt tessék magyarra fordítani!), a "Sleepwalking" című csöpögés Cloudy Yang úrhölggyel pedig olyan lapos, mint a legénységi állományba tartozó katonáim pénztárcája hó végén. Nem is értem, hogy lehetett éppen ebből klipet készíteni (egyébként az ilyesmiért sejtem a kiadó kezét a dologban)..

Utolsó megjegyzésem, hogy aki továbbra is a korai Avantasia speed himnuszait várja, keserűen csalódni fog. Sammet rátalált és rácuppant egy nagyon erőteljes vegyületre, amelyben sok stílus, hatás, tempó keveredik: van benne Deep Purple/Rainbow-féle klasszikus rock (most - talán JLT miatt - a szokásosnál is több), ABBA-szerű himnikus refrének, Queen, Meat Loaf, miegymás. Nagyon tehetséges ez a faszi, a kiadó sugallta vagy nem, le se szarom, rendelem megfelé.

Tartuffe