Most, hogy bestriguláztam a dupla lemez "maradékát"  is (Wicked Symphony), arra a kérdésre, hogy melyik sikerült jobban, nehezen tudnék válaszolni. Ha életveszélyes fenyegetéssel kényszerítenének, talán rábökném, hogy ez, de mély meggyőződés nélkül, csupán a tyúkszaros életem megóvása érdekében tenném.

Reálisan nézve egyébként egyik lemez, sem a "Babylon", sem a "Wicked", nem érdemli meg, hogy feláldozzuk értük az életünket, de ez az egyetlen cselekmény, ami az anyag értékeit nézve egyértelműen túlzásnak tűnik. Ezért, ha beszerzésükben bárki vagy bármi akadályozna bennünket, járjunk el nagyon kíméletlenül. Az eszközökben ne válogassunk, egyetlen dolog számít: minél hamarabb a gyűjteményben tudni mindkettőt, nem is kérdés, hogy eredetiben, szövegkönyvvel, naná!

Szinte mindegyik dalban, mindegyik refrénben ott lakik a slágerpotenciál, még erős megszorítással (valamit csak tanultam én is a magyar szociktól... - RIP:-)) számolva is van minimum hét óriási sláger lemezenként, tempótól és zenei szerkezettől függetlenül. Röhej, de még mindig olvasok olyat fórumokon, hogy valaki azért ünnepel, mert ezúttal újra két gyors szám is követi egymást. A sebesség, mint zenei értékmérő … orvost!!!

A dalok önmagukban is megállnak a lábukon (velem ellentétben, aki térdben megrogyna két óra elteltével, ha végig Sammet énekelne), de azt nem lehet mondani, hogy a meghívott énekesek nem tudtak sokat hozzátenni a produkcióhoz. Russel Allen, Ripper Owens, Meine, Kiske, Matos nélkül is helyre kis cuccocska lenne, így azonban már most rocktörténelem.

És szó nincs kötelezően megfutott udvariassági körökről, mint nagyon sok hasonló vendégség kapcsán, ahol érződik a sika (tessék-lássék előadás), kasza (érte járó pénz felnyalábolása),  léc (gyors továbbállás) hátsó gondolatisága. Lélekkitevés viszont volt, minden résztvevő tekintetében. Kitették és ott vannak azóta is szépen felcsipeszelve a rocklelkek a dalvázakon. Ahogy pl. Russel Allen (Symphony X) belép a nyitó címadóban a lendületes zenei alapra, az "You've been dying for glory" sorral, ott el is dől minden. Vagy említhetném Ripper Owens elementáris hangját is, ami most azonnal perforálta a hangszórómembránt, holott a legutolsó, csököttre kevert Yngwie lemezen én inkább egy macerásabb "nagydolgot" végző, kétségbeesetten erölködő ember szenvedését véltem helyenként hallani. És akkor még nem ejtettünk szót Sammet és Klaus Meine óriási duójáról (Dying For An Angel). Nem is ejtünk már, úgyis megveszitek a lemezt, ugye?!!!

A Metal Opera I-II egy tehetséges, fiatal rockzenész nagyon is figyelemreméltó alkotása volt, a "The Wicked Trilogy", melyet nem érdemes lemezekre bontani, különösen a most megjelent dupla album tekintetében, viszont már egy stílusában kiforrott, érett muzsikus nehezen felülmúlható, zseniális produktuma.

Túrisas