Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.snakecharmer.org

Micky Moody egy igazi kígyóbűvölő. A kígyók Ahab kapitányaként megküzdött a maga nagy fehér kígyójával, Moby Dick-kel (ja nem, az egy másik történet), akarom mondani, Whitesnake-kel, hogy fél(ezer) pengetőjét és fele legénységét vesztve vonuljon vissza barátjával, Bernie Marsdennel egy kis közös kígyóbűvölésre. (Rossz, aki rosszra gondol. Ők viszont brosszak.) Szóval a két "kígyós pasas", a Snake Bros, eztán is többször próbálkozott régi nagy dicsőségük, a nagy kígyó felállításával, de hiába nyomultak Jorn Lande-val The Snakes néven, hiába küzdöttek Stefan Berggren-nel Company Of Snakes zászló alatt, hiába erőltették az M3-at a régi fehérkígyós legénység harmadik M betűs tagjával (Neil Murray), pedig ott még egy negyedik M (Tony Martin) is besegített. Igaz, hogy ő inkább az ellentétes pólust képviselte, hiszen a fekete szombati szeánszok híve volt, nem a fehér kígyós szerelemvadászaté, de legalább jin-jang módjára kiegészítették egymást.

A sok sikertelen próbálkozást megelégelve Bernie Marsden 30 év közös munka után távozott, és Micky Moody most a szólólemezével nemrég kellemes meglepetést szerző Heartland énekes, Chris Ousey segítségével próbálja meg újra megbűvölni azt a fránya kígyót. A sokat próbált és sokfelé járt harcostárs Neil Murray persze most is ott van az oldalán, és a szomszédos csónakokból is átültek páran, így Laurie Wisefield a Wishbone Ash-ből, Adam Wakeman az Ozzy Művektől és Harry James a Magnum-ból.

Nos, a nagy Marsden/Moody párosban is Marsden volt az agy (a jobb dalszerző) és Moody a kéz (a zseniálisabb gitáros), ezért azon sem csodálkoztam, hogy a kígyóbűvölő muzsikák nagy részét most is a másik penge(tő), Laurie Wisefield szállította, ellenben Moody egyéni, slide-os játéka a meghatározó ebben a produkcióban. A kis Wakeman tökéletesen asszisztálja végig a lemezt, Hammondja nagyon ott van, ahol kell, de ennyi. Komolyabb szerepet nem kapott.

A nyitó "Angyalom" nem rossz nóta, csak egy kicsit Eric Martinos az ének, ami azért nem pontosan a Whitesnake irányába mutat. Az meg, hogy miért pont az "Accident Prone"-ból csináltak promo videót, csak a Frontiers fejesei tudhatják. (Így lett belőle Promo Accident.)

A lemez a negyedik nótától kezd "beindulni". A "Falling Leaves" ballada inkább olyan, mintha Chris Ousey korongjáról "esett volna le", nem hasonlít a nagy Kígyó-klasszikusokhoz, de roppant jól sikerült. A legjobb gitártémát az "Egy kis rock & roll" hozza, a végén meg már egészen Zeppelin-be hajlik, de a "Turn Of The Screw" (szerintem a lemez csúcspontja) és az azt követő "Here I Go Again"-lüktetésű "Smoking Gun" az a muzsika, amit egy Whitesnake albumon is el tudnék képzelni. A "Stand Up" a Bon Jovis billentyűjátékával és idegenes (azaz Foreigner-es) gitár riffjeivel már újra AORizálja ezt a blues alapú muzsikát. Nem beszélve a "Guilty As Charged"-nak elnevezett szigonyról, amelynek hegye nem a Whitesnake, hanem a Dirty White Boy felé mutat. A "Nothing To Lose" megint nem talált, a szárazföld, pontosabban Texas felé vette az irányt (szóval nagyon eltévedt), ezért is lett a dal annyira ZZ Top-os.

Chris Ousey AOR énekes. Ezt tudomásul kell venni. Próbál ő Paul Rodgers lenni, de inkább csak egy berekedt Eric Martinra futja az erőlködéséből. Egy szó mint száz, ezzel a csónakkal megint ellavírozhatnak egy ideig a langyos vizű óceánban, de a hőn áhított fehér kígyónak a nyomába se érnek. Ahhoz eggyel magasabb sebességre kellene kapcsolni. Talán nem ártana egy Mercury szintű dalszerző a csónakba, vagy ha már blues zenét akarunk, legyen (Robert) Johnson, egy olyan motorral repesztenének, mint a versenymotorcsónak!

EPK (Smoking Gun, Turn Of The Screw, Here I Go Again)

CsiGabiGa