Kiadó:
Universal Music

Honlap:
www.volbeat.dk

Előre kurvák, gengszterek! Ja, nem, az egy másik műfaj. De akkor is – előre törvényen kívüli lókötők és főkötők: Dánia metal n' rollerei (tudjátok, az ő elődjükről énekelt Kovács Kati a rock n' rolleres slágerében…) a gengszterek után ismét megmártóznak a bűn mocskában, olyan jeles személyiségeket megidézve, mint a valamikori gentleman rabló, Black Bart, aki saját maga által írt költeményekkel ajándékozta meg kirablottait – az utókor persze nem jegyezte fel, mi volt a nagyobb bűntett, a költemények írása, és rátukmálása az áldozatokra, vagy maga a rablás, illetve Doc Holliday akiről szerintem már mindenki hallott. Az alkohollal és a tüdőbajjal is megküzdő pisztolyhős köztudottan híresen hiú ember lévén, most minden bizonnyal örülne, ha hallaná, hogy dalt írnak róla… A Volbeat azonban a megidézettekhez hasonlóan mindig is csupa úriemberből állt, így aztán a meg nem értett művészemberek mellett nem feledkeztek meg az olyan meg nem ér(t)ett művészhölgyekről sem, mint Lola Montez, a póktáncáról híres "e-re-torikus" táncművész, vagy az anyja ápolásáért postakocsi rablásnak nekifogó Pearl Heart. A szerzeményekben megidézett számtalan egyéb, a vadnyugati történetekből, vagy az olasz westernekből ismert pisztoly- és szájhős mellett azonban az igazán nagy durranást – pisztoly nélkül - a lemezre meghívott vendégek jelentik, köztük is egy valódi rosszfiú, King Diamond, aki megfelelő mértékben formálta át a közreműködésével elkészült Volbeat számot. Hogy hogyan? Hát halálian, hehehehe.

No, de lássuk, hozott- e bármi változást a gitáros csere? Nem tudom, hogy valóban ez volt az oka, de a Volbeat történetében még sosem született olyan riffcentrikus, és a hagyományosabb powerrel ennyire kokettáló album, mint jelen recenzió tárgya. A "Dead But Rising" akkora groove-os ütemmel kezd, hogy rögtön az Anthraxt kezdem keresni az ágy alatt – vajon miért is? –, a "Black Bart" az "Ace Of Spades" Motörhead klasszikus riffjét elcsórva alkot egy amolyan „Motorbeat” hibridet – egyébként káprázatosan ötvözve a két csapat eltérő világát, a "Doc Holliday" a bendzsós megtévesztés után Metallicát játszik és hát a már említett Diamond közreműködéssel készült "Room 24" szentségtelen módon tágítja doomba a táncikálós metal n' rollt.

A fiúk persze nem feledkeztek meg az eddigi irányvonalról sem, ugyanúgy megkapjuk a Johnny Cash-féle bad rockot – "The Lonesome Rider" –, mint a Roy Orbison hatású metálba oltott hagyományos Volbeat slágert, a "Lola Montez"-t, vagy a szövegi környezethez autentikus, szájharmonikás western-félballadát, a "The Sinner Is You" képében.

A Volbeat rablós zenei képeskönyve ezúttal tényleg bekategorizálhatatlan produktumot eredményezett, őrületbe kergetve a sematizálni olyannyira szerető kritikusokat, és hát mi ez, ha nem törvénytelenség? Megsúgom: ötletes és sziporkázó szórakoztatás. Aki pedig nem ért velem egyet, az készüljön a pisztolypárbajra, de vigyázat, rólunk nem biztos, hogy dal fog születni!

Garael