Kiadó:
DMS

Honlap:
www.myspace.com/bandsns

Van az úgy, hogy meglátja az ember az album hátulján díszelgő zenekari fotót és rögtön tudja, itt nagy baj nem lehet. Hogy ez az a fajta muzsika, ami neki való! Nemcsak az info-hiányos '80-as években kellett így muzsikát választani, amikor beszabadultunk egy-egy külföldi lemezboltba, de úgy látszik, a módszer még most is működik. A Saint 'n' Sinners-be csakis a promo kép miatt hallgattam bele, és nem csalódtam, sőt...

Pedig akkor még azt sem tudtam, hogy törökök. Úgyhogy nem csak a Mezarkabul (Pentagram) létezik odaát, most már ezzel is tisztában vagyunk. Talán nem véletlen, hogy a kulturálisan még mindig valamelyest elzárt országból bukkanhatott elő egy ilyen időutazó csapat. Merthogy nyilvánvalóan egy 30 évvel ezelőtt időviharba került banda jelent meg a mában nagy hirtelen – ilyen zenét még maximum Brazíliában játszanak manapság. Persze, ott is megállt az idő.

Melodikus heavy metal a játék neve, vagy tökös, ikergitáros melodic rock. Lényegtelen, hogy melyik végéről közelítjük meg a dolgot (nem úgy mint a klasszikus, csoportszexszel kapcsolatos viccben), tradicionális brit hangszeres megoldásokra ülnek rá a fogós, fülbe ragadó dallamok. Valahogy úgy, mint annak idején a Leatherwolf esetében. De Rob Rock is ilyesmiben utazik a legtöbb formációjában.

Dalokat írni azt tudnak, mert töltelék szám itt nincs. Még a (negyedik számként érkező, naná) lassú is rendben van. A titkos fegyver értelemszerűen Mehmet Kaya – ezt a muzsikát nem lehet eladni a Dickinson-Tate-Kiske iskolában szerzett diplomát lobogtató hagyományos metal-énekes nélkül. Ráadásul jól szólnak, így nincs is meg az az igazi retro-fíling. Nem tűnik izzadtságszagú másolásnak, egyszerűen csak jó zene és kész. Ha valamibe bele lehet kötni, akkor az annyi lehet, hogy a gitárszólókat nem érzem mindenhol elég magabiztosnak.

Kell ilyen muzsika egyáltalán 2013-ban? Kell hát! Úgy tűnik, ebben a lázadó stílusban fiatalon lehet igazán nagyot alkotni, akkor tetőzik a kreativitás. Minden tiszteletem a ma is alkotó veteránoké, de akármennyire is szeretem őket, számomra az új Saxon (mondjuk) meglehetősen laposnak tűnik. De a Maiden sem fog már a büdös életben olyan ösztönös, kompakt metal-schlagert bitekbe préselni, mint amilyen mondjuk a "Seven Years In Hell". Úgyhogy brutális felhozatal ide vagy oda, a Killswitch Engage-ek és Stone Sour-ok között engem még mindig ez a fajta kortalan, jelző nélküli metal szórakoztat a legjobban.

Nézzétek meg ezt a videót, aztán mondjátok meg nekem: nem ilyen számokkal szerette volna teletömni Tobi az új Avantasia korongot?

Kotta