Kiadó:
InsideOut Music

Honlap:
www.spiritualbeggars.com

Hát ez a koldus aztán igazán nem könyörög. Legalábbis a kegyelemért nem, annál inkább az újrahallgatásért. Ez a koldus ugyanis dölyfös szigorral kéreget, mit kéreget, parancsol! Nincs is mást tenni – főleg egy fegyelmezett katonának – mint engedelmeskedni, és el-elmerülni a vintage hangulat nosztalgikus párájában, valahogy úgy, mint annak idején Stephen King nagyszerű koridézésben, a Christine-ben. Mert abban szerintem mindenki egyetért, hogy a magyarországi hetvenes – az ötvenes éveknek meg pláne – közük sem volt ahhoz a hippi-légkörhöz, ami az esetleges nosztalgiát indukálná: nem, kérem szépen, ilyen értelemben nekünk a táncdalfesztiválok operettes világa jutott, mégis… mégis képes ez az abszolút éra-idegen zene valamit felidézni bennünk, valamit, ami távoli, más, mégis egy apró, megfejthetetlen részében a miénk. A miénk, és mindenkié.

Talán ez lehet a magyarázata annak, hogy a hatvanas-hetvenes évek zenéjét ciklikus időszakonként fedezik fel újra, bár ilyen szintű megmozdulást még nem tapasztaltam, mint ami az elmúlt egy-két évet jellemzi: valószínűleg most következett el az a pillanat, amikor a hallgatóknak – hasonlóan a nyolcvanas évek végéhez – igényük lett valami másra az uralkodó trendekkel szemben – bár van egyáltalán most ilyen? –, még szerencse, hogy nem a grunge, hanem az ősrock ütötte fel fejét, amúgy dudva módra, szorgalmasan elburjánozva. Ez persze nem okoz heveny sírógörcsöt nálam, mivel rockbirodalomban történő belépésemkor a Black Sabbath és a Deep Purple fogták kezeimet, így aztán valahányszor meghallom a Hammond, vagy egy táncikálós doom riffet facsaró, mélyre hangolt torzított gitár hangját, mindig 25 évvel fiatalabb leszek, már persze gondolatban…

Amott mesternek természetesen nem kell az esetleges divatkövetés vádja ellen megküzdeni, mondhatjuk úgy is, hogy a jelenlegi ifjú reménységek még csattogós falepkével verték a szinkópát, mikor a főnök már javában facsarta a stoner riffeket – bár nem hiszem, hogy valaki vitatná a mintegy 21 év eredményeit – az már más kérdés, hogy mennyire értékeli, mert ha lenne igazság a a világban, akkor jelenleg egy koldus állna az ősrock csapatok élén, amúgy szerényen királlyá koronázva: s mi ez, ha nem a Koldus és királyfi méltó zenei víziója? Mert azért az tény, hogy Amotték a zenei és dallamalkotói kvalitások mellett olyan élő csodafegyverrel rendelkeznek, aki egy más szintű bajnokságban képes játszatni a bandát. Apollo nevéhez méltón, teljes vértben és fegyverzetben pattant a banda énekesi posztjára, érkezésével egy jóval puhább, rockosabb szférába kalauzolva a kalandozásra egyébként is hajlamos csapatot. Igen, kérem, a jelenlegi album már nem a Sabbath köpönyegéből bújt ki – még ha a "Turn The Tide" riffjét a "Supernaut"-tól koldulták is -, de még csak nem is a pszichedeliára hajlamos ősforrásokéból, ez bizony inkább a hatvanas évek beat 'n' rockja, melyben ott van a beatre rángatózó lányok táncos vonaglása, és ha a billentyűvel megszólaltatott súlyos riffek mellett akad is hely a merengésnek, az már nem igazán a füstös kenderillat terméke. Hallgasd csak meg a "Too Old To Die Young" korántsem véletlenül ismerős címét, itt bizony a folk úsztatja a dallamokat, és ha a billentyű helyére a fuvolát képzeled, rögtön rájöhetsz, honnan is fúj a szél, izé, a fuvola.

Apollo bomba formában okádja a dallamokat, melyek alá a gitár és az ezer hangon megszólaló orgona – a volt Opeth-billentyűs lubickol a lehetőségben – egyenrangú partnerként varázsolja a vintage hangulatot, legyen az The Doors, vagy Deep Purple ihletésű, a korábbiakhoz képest kissé szellősebb megközelítés bőven hagy időt a refrének megformálásához, melyek az énekes klasszikus rock-tolmácsolásában mutatják meg a többieknek, hova is kell még fejlődniük.

Billentyű- és dallamperverzeknek kötelező darab, no meg azoknak is, akik utálnak a koldusokra tékozolni: ezúttal garantálhatom, hogy amit cserébe kap az illető, mindenképpen többet fog érni az adományozott türelemnél.

Garael