Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.battlebeast.fi

Anyu kurva dühös volt 2011-ben. Lehet, hogy azért, mert talpig fémben szar lehet a reflektorok alatt egy egész koncertnyi időt eltölteni, lehet, hogy azért, mert nem kapta meg a domina-mature szexre áhítozó aznapi kamaszfiú-vacsoráját, de lehet, hogy csak azért, mert nem született UDO Dirkschneidernek, pedig hangja alapján nyugodtan pótolhatta volna minden germanus-metallicus főgeneralisszimuszát – nő létére!

Nem véletlenül lett a finn listák kedvence a debütáló csapat: az eredeti she-ogréval felálló együttes lemezének menetelős, indulós metálja igazi fityiszt mutatott a gótikus szopránkákkal siránkozó gót bandák felé – olyan tökvakarásos suttyósággal, amire csak egy magát férfinek képzelő nő képes. Nos, igaz, ami igaz, a csatába lelkesítő hevületet Jeanne d’Arc-kal ellentétben itt nem éppen a szűzies karizma okozta, de éppen ez volt az egészben a jó, és a dominát kísérő hangszeres fiúkra mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy nem értenek a slágerteremtéshez. A siker kulcsa tehát adott volt: a metál-szcénában pozitív értékké váló rondaság (bár Nitte Valo rikács-szoprán jó színészként inkább elhitette velünk a rútság tényét), ökölbe szorított kézzel bömbölhető himnuszok, a ráspolyhang ellenére is tulajdonképpen elképesztő vokális teljesítmény, és az UDO-analógiából adódó meglepetés attitűdje.

A fentiek fényében épen ezért ért némileg meglepetésként, hogy a kiválóan teljesítő, és a siker lényegi elemét jelentő Nittét kirakták a bandából, ám még ennél is nagyobb meglepetés volt, mikor meghallottam: sikerült pótolni a pótolhatatlant, vagyis a csapat élére egy újabb metál-boszorkány állt, aki vasorr helyett ráspoly hangszálakkal rendelkezik (mindegy, mágnes közelébe nem érdemes engedni egyiket sem). Hiába, Finnország a csodák világa, ahol minden bizonnyal a hosszú estéket genetikai kotyvasztással próbálják kitölteni az unatkozó párok, esetleg H. Sanyi járt náluk, aki a vashiányban szenvedő finn fiataloknak reszelő-morzsák elfogyasztását ajánlotta – szigorúan szex előtt!

De itt van hát az új album, és bármennyire is sikerült Nittét pótolni, azt kell mondanom, nem vagyok teljesen elégedett. Az új Krupp-acél csodafegyverrel csatába induló harcosok ugyanis a Nightwish és a Sabaton siker-receptjét ellopva sikeresen adaptálták az újhullámos power metál bandák minimál, tuc-tucos ritmusképletét, ahol a dobos helyébe nyugodtan egy metronómot állíthatnának hátra, a gitárosokat pedig csak akkor eresztik egy-egy ízes szóló közelébe, ha hangszereikkel előtte kettéfűrészeltek egy többöles fatörzset – szigorúan egyenletes tempóban. Erre aztán igazán kár két bárdistát is tartani, pedig a potenciál meglenne bennük, amint azt a néha-néha nekieresztett szólók mutatják – én inkább a durván előretolakodó billentyűst küldeném melegebb éghajlata, aki egy UDO-hang alá  csilingelő hangszínt pakol. Nem, kérem szépen, öreg motoros lévén én ilyen zene és hang alá disznóröfögéses riffeket, heroikus pózba merevedő gitárszólókat, és a szintis függöny mögé űzését várom, nem pedig a finn falusi metál diszkó helyi Lagzi Lajcsijának produktumát. És ha azzal vádoltok, hogy az oldal többi, esztétikai érzékkel megáldott írója hatásaként kezdek kifinomult lenni, akkor kénytelen vagyok tiltakozásul egy kérdést feltenni: nektek nem tetszik jobban a "Fight Kill, Die", vagy a "Raven" két percbe sűrített, szóló-központú Manowar/thrash eszenciája, amúgy elefántcsorda módra, mint a lemez első felének fém-hoppáréja? Mert nekem igen. Ráadásul a leírtak ellenére kénytelen vagyok elismerni, hogy a ragadós dallamok írásának képessége elviszi a hátán a balhét, a szerzemények egytől-egyig potenciális slágerek, melyeket még az alapvető, prosztó-egyszerűség koncepciója sem tud a földbe döngölni. Hiszen aki a Black Ninjáról képes számot írni, az rossz zenész nem lehet, ennél már csak annak örültem volna jobban, ha a fehér orvgyilkos is szerepet kaphat az albumon. Meg persze Franco Nero.

Garael