Timo Tolkki’s Avalon: The Land Of New Hope (2013)

TOLKKI-avalon.jpg

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.tolkki.org

Tudjátok, bizonyos szempontból szerettem a múlt rendszer termékhiányos éveiben élni. Nem, ez nem keserédes nosztalgia – vagy csak részben –, és nem is értékmagyarázó történelemhamisítás, puszta érzelmi tény. S hogy miért is? Mert megadatott a rácsodálkozás fantasztikus, semmihez nem hasonlító érzése, revelációja, amit azóta is folyton folyvást keresek. Azt, amit akkor éreztem, mikor megkaptam az első, Bécsből hozott kvarcjátékot, mikor megkóstoltam az első nyugati csokoládét – ami helyett ma már Boci termékek ízét sírom vissza –, mikor a VHS kazettákon megnéztem a hullámossá másolt ninja-Schwarzenegger-Rambo-Evil Death-pornó filmeket – szigorúan többször másolt kópiákon, gagyi alámondással fűszerezve: az addigi értékek egy csapásra változtak át avítt, talmi, "szocreál" hazugságokká, és azok a viszonyítási pontok, melyekről fogalmunk sem volt, átrendezték vágyainkat – azokat a vágyainkat, melyek a rendszerváltáskor elérhetővé és megfoghatóvá váltak – nos, ez maga volt a Kánaán.

Ezt az érzést persze nem kell bemutatnom annak a korosztálynak, akik számára még mindig az ünnep kicsiny, egyre zsugorodó szikráját jelenti egy-egy új album, és akik számára a megjelenő új lemez nem pusztán lecsorgó bithalmaz. Ők azok, akik kedvencük minden lemezénél azt az érzést keresik, amiről pár mondatban írtam – és ha csak a töredékét kapják meg, már akkor is boldogan, elégedett mosollyal merülhetnek el az "elmúlt" visszaidézésben. S hogy miért is ez a hosszú bevezető? Mert Tolkki új lemeze bizonyos mértékben visszacsente az elmúlt 25 évet, azt a délutánt, mikor először hallottam meg a Helloween "Keeper of The Seven Keys II" lemezéről a címadó számot, azt a varázslatot, amit a tömegtermelés, és a bőség értékkoptató ereje nullává erodált az évek során – így ne is várjon senki tőlem objektív, szakmai logarléccel mért kritikát, mert érzésekről nem lehet racionálisan írni, ha meg igen, akkor rég megette a fene az egészet. Tolkki új lemezén képes volt megírni az említett szerzemény második részét, ugyanazzal a Kiskével, akinek másodvirágzása folytonos, tudatalatti reménnyel táplált, hogy megkapom azt, amit oly régóta várok. Mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem érzem becsapottnak magamat, még akkor sem, ha az említett számban Tolkki még magától is ihletet merített, és síró gitárszólójában sikeresen adaptálta a "Destiny" c. album címadó epikájának vezérmotívumát. De miért is a végén kezdem?

A valószínűleg éppen a pozitív fázisában lévő gitáros zseninek elsült az "esze" (a keze is, de arra sosem volt panasz), és ezúttal a klasszikus Stratovarius albumokhoz mérhető slágerhalommal szórta meg az euro-power/metál operák rajongói bázisát – olyannal, aminek színvonala az első két Avantasiához mérhető, egy olyan közegben, ahol ezt a fajta koncepciót már rég megszokottá szürkítette a kínálat. Tolkki azonban ha jó passzban van, bármire képes (akkor is, ha rosszban, csak hát eltérő előjellel), és ha ehhez olyan előadókat tudott megnyerni, mint Rob Rock, Russell Allen, Tony Kakko és a kurvalétből végleg kiábrándult Kiske – akinek a színtérre történő visszatérésben legalább akkora szerepe van, mint Sammetnek -, akkor nincs mást tenni, mint a trendi cinizmust félretéve átlényegülni újra 18 évessé és élvezni a százszor hallott, ám soha meg nem unható dallamos sémákat.

Az eredetileg dupla albumban gondolkodó Tolkki a "New Hope"-ot egy trilógia nyitó darabjának szánta, de akinek a haja áll fel a konceptalbumok gondolatától, azt megnyugtathatom: a felcsendülő szerzemények nemhogy önálló lemezként, de egyenkénti, elképesztő instru-mentalistákkal (Alex Holzwarth, Jens Johansson, Derek Sherinian, Mikko Härkin) megtámogatott kislemez-dalcsokorként is megállnák a helyüket. Ezúttal nincs borongós elmélkedés, zavaros zenei képzelgés, álintellektuális megnyilvánulásba torkolló érzelmi bonciskola, csak az európai dallamos metáliskola iskolapéldái, olyan muzikális axiómák, melyek megkérdőjelezése ugyan a matematikával ellentétben lehetséges, ám minek? Az albumon a felkért hímzsenik mellett Elize Ryd (Amaranthe) és Sharon Den Adel (Within Temptation) alkotja a női szakaszt, az utóbbi idők vendégszerepléseinek ismeretében szinte ösztönösen tör fel a kritikusból a kiáltás: de hova tűnt Sommerville? Ne essen senki kétségbe, a két hölgy a férfiak mellé felnőve – nem kis sámlival – képesek hozni elvárt gótika-sztenderdet, ami Kiske, Rock és Allen teljesítményét tekintve elismerésre méltó. Minden X-es szimfonikusok kedvence ugyanis az elmúlt pár év legjobb formáját hozza: Russell ezúttal a rekesztést hanyagolva klasszikus énekhangján szólal meg, aminek terjedelmével azt a Rob Rockot képes megszorongatni, kinek H. Sanyi szavaival élve angyali hajszálak helyett angyali hangszálai vannak, és Cupido, ha elpattan íjának húrja, az amerikai énekes torkából kér kölcsönbe új ajzóeszközt…

Az album talán kevésbé szimfonikus-musicales, mint a legutóbbi Avantasiák, vagy a hatásokért a szomszédba nem menő Nightwish, a dallamok azonban szinte azonnal ütnek, főleg úgy, ha az "I'll Seeing You"-ban olyan kolosszális lopással szembesülhetünk (a Can't Help Falling In Love "átdolgozott" képében végre egy metál albumon találkozhatunk Elvis-szel ), amire nincs magyarázat – ezt azonban bőven megbocsáthatjuk a már említett zárószerzeményért, melyben az említetteknek megfelelően Kiske mester lehetőséget kap elénekelni a "Keeper of The Seven Keys" második vagy újraértelmezett részét. Ebben a pillanatban pedig a penna kiesik a kritikus kezéből, mert nincs értelme tovább írni, úgyis csak frázisok gördülnének kifelé a klaviatúrából, úgy, ahogy Kiske torkából a valószínűtlen magasak…

Garael

Címkék: lemezkritika