Kiadó:
AFM records

Honlap:
www.udo-online.com

Bevallom, elmosolyodtam, mikor az új UDO album második számának címét – A Cry Of A Nation – megláttam: hiába, ezek a németek nem ígérnek mást, mint vért és könnyeket. Ja, hogy azok az angolok voltak? Oda se neki. Nos, miután az Accept két etapban is sikeresen véreztette el a true germán metált temetni szándékozókat, kíváncsi voltam, hogy UDO-nak sikerül-e az utóbbi pár album vérszegénysége után újból elindítani a germán gőzhengert, amire már csak az is remek apropóként szolgált, hogy a hátproblémák miatt a csapatból kiválni kényszerülő Kaufmann helyébe egy új, orosz gitáros belépése jelentett vérfrissítést, amin már csak azért sem csodálkozok, mert mélynövésű rekeszcsodánk már több albumon is bizonyította vonzódását az orosz kultúrához. Emellett, hogy szó ne érje az internacionalizmus házának elejét, egy fiatal, a death szcénából előkapart finn bárdista is csatlakozott – igaz, már csak a felvételek után - a csapathoz: róla aztán így valószínűleg nem mondhatjuk, hogy meglepte volna UDO extrém felé kacsintó énekhangja, ráadásul minden bizonnyal halálos rajongással ápolhatja tovább a hagyományos finn-orosz barátságot, melynek egyetlen, de igen erős alapját a vodka jelentette a történelem vérzivataros éveiben.

De mi is volt az utóbbi UDO albumok Achilles-sarkának bizonyuló gyengesége? A primitív gitárkíséret, az ehhez illő japán dobmunka, és a hangzás szintetikus, túltorzított mesterkéltsége. (Ne számoljatok, három sarokkal is lehet biztos lábon élni a földön, lásd a háromlábú szék statikai biztosságát…J). Nos, örömmel jelenthetem, hogy a hibákat javarészt sikerült kijavítani, a mechanikus, szaggatott, alapra vett ütemeket ügyesen kalapálta viszonylag élvezhetőre az élő dobos, és Smirnov gitáros mesterien szakította ki UDO zenéjét a most divatos "bal-jobb, bal-jobb, mennek a majmok" szintű riffszaggatásos együgyűségből. Játéka – ha lehet ilyet írni – más dimenziókba helyezi az új lemezt, ráadásul teszi mindezt olyannyi alázattal, a tolakodást messze kerülve, ami már-már arra késztetné az embert, hogy rákiáltson: hé, pajti, kérünk még az orosz virtusból!  Persze az Accept és az UDO világát jelentő menetelős, szögletes jelleg megmaradt, a Judas Priest németesen kockára vert riffjei a barázda billegetése mellett most is alkalmasak  a söröskorsós asztaldöngölésre és a kocsmárosné méretes hátsójának poroszos fegyelemmel történő verbunkos csapdosására. A dalok azonban a gitáros alapok, és a hangzás vitathatatlan ligaugrása mellett önmagukban is sokkal jobbak, mint azt az utóbbi időkben megszokhattuk, ráadásul UDO – a korai évek szóló albumaihoz hasonlóan – ismét képes a lazításra: a "Book Of Faith" kissé monoton dallamvezetése ellenére is kellemes kikacsintás a szimfonikus színtér felé, a "Heavy Rain" zongorás futamai akár egy Bob Catley albumon is elférnének, a "Basta Ya" spanyol nyelven előadott hagyományos, Judasos metál indulója pedig a Mago De Oz  lemezein nyelvleckéket vett rajongókat örvendeztetheti meg, akik így megtudhatják, milyen hangzású a német akcentussal beszélt hispán.

A lényeget azonban továbbra is a véretes, izé, veretes heavy metal jelenti, az a középtempós döngölde, melynek genetikai alapjai évezredekkel ezelőtt épültek be a vadászni készülődő, sámándobos ősemberbe: a Commodore-os poénnal – melyen a német humort ismerve még én csodálkozom, hogy tudok röhögni – felvezetett "Devil's Bite" (hiába, az ördög a részletekben rejlik) remek példája, hogyan lehet a monoton ritmusból egy olyan echte himnuszt varázsolni, melyre még R2-D2 is eljárná a maga kétbites csárdását.

Gondolom, nem lett véletlen az orosz segítséget kapott csapattól a lemezborító munkásököl analógiája – természetesen vérvörösen tálalva –, ez bizony odacsapott, ahova kellett, bele, egyenesen a gyomrunkba, aminek most az egyszer örülhetünk. Mert UDO élt, UDO él, UDO élni fog!

Garael