Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.blackmoresnight.com

Urak és Úrhölgyek! Kérem, foglaljanak helyet! Az első sorba ezúttal azok ülhetnek, akik korhű ruhában érkeztek ÉS Ray-Ban napszemüveget is tettek hozzá. Ez az új Blackmore-stílus ugyanis. Fenébe az autentikus megjelenéssel, úgysem hiszi el senki, hogy időutazók vagyunk, akik a reneszánsz korból csöppentek ide valamilyen tér-idő kontinuum rendellenesség következtében. A lényeg úgyis a zenén van. A zenén, amit Candice-szel a kilencvenes évek közepe felé kitaláltunk, s amelynek első nyomai fellelhetők már az utolsó Rainbow lemezen (Ariel). Ez a reneszánsz kori muzsika modernizálása, a korhű hangszerek kombinálása a mai zenei eszközökkel. Ebből születtek annak idején olyan zseniális alkotások, mint a "Shadow Of The Moon", az "Under A Violet Moon", vagy a "Fires At Midnight". Aztán kezdtek előtérbe kerülni a balladák, egymás hegyén-hátán sorakoztak az újabb lemezeken, a koncertműsorból meg szépen lassan kiírtotta az anyós a Deep Purple/Rainbow dalokat. Az előző lemezünk, a lányunkról elnevezett "Autumn Sky" krónikusan melankolikus lett, de meg kell érteniük, Candice-t a szülés megviselte, ingerlékenyebbé vált, aztán meg depresszióba esett, az anyja pedig már régóta adta alá a lovat, a fenének se volt kedve veszekedni velük. Megcsináltuk, oszt' jó napot! A turnén is szinte bealudt a közönség a sok lassú, lírai szerzeménytől, a Stratocasteremet meg már szinte csak azért vettem elő, hogy letöröljem róla a port.

De aztán egy CsiGabiGa nevű kritikus (akármit is jelentsen ez a név) felnyitotta a szemem. Azt mondta, hogy régen jobban szerette Blackmore-t a Deep Purple nélkül, mint a Deep Purple-t Blackmore nélkül. A 2003-as budapesti Vígadó koncert felejthetetlen élmény volt! Háromszor mentem vissza a színpadra ráadást adni. Kovács József és az ő Interoperettje nem látott még akkora tombolást, mint amit a magyar közönség produkált, amikor a ráadásokban a "Difficult To Cure", a "Self Portrait", a "Black Night", a "Since You Been Gone" és a "Smoke On The Water" váltotta egymást. Aztán a DP kihozta a "Bananas"-t, ami igen jó lemez lett, mi pedig mélyrepülésbe kezdtünk a "Ghost Of A Rose" albumot követően. De most újra felhúztam a nadrágot és én lettem a férfi a családban, s ezúttal olyan lemezt csináltunk megint, amilyet én szerettem volna. Erre is céloztam azzal, hogy újra a Hold került a lemez középpontjába. Vagy legalábbis a címébe. A kedvcsináló videó is tükrözi a lemez hangulatát:

"Fender, Thunder, Moon and Ray-Ban,
Nálunk újfent minden ren'ben."

Feldolgozásokat mindig játszottunk. Ha találtunk egy kellemes reneszánsz népdalt, nekiestünk és a magunk képére formáltuk, de a "Sixteenth Century Greensleeves" alapját képező dalt is újraértelmeztük, melyet eredetileg VIII. Henrik írt (vagy ha nem ő írta, az eredeti szerzőt biztosan lefejeztette). Most is belefutottunk a fenti cseh népi balladába, melyet szivárványszínűre színeztünk (The Moon Is Shining [Somewhere Over the Sea]), majd visszaalakítottuk feketén-fehéren balladává, hogy meglegyen az eredeti hangulat is (Somewhere Over the Sea [The Moon Is Shining]). Olyan játék volt ez, mint az előző lemezen a "Sake Of The Song" című saját dalunk újra felvett változata után eljátszani ugyanannak az instrumentális újraértelmezését.

De vissza a feldolgozásokhoz: A lemezen szerepel egy 1968-as Randy Newman dal (I Think It's Going To Rain Today), melyet Bette Midler Beaches című filmjében hallottunk, valamint egy 1971-es Ken Hensley szerzemény (Lady In Black), amely a mai napig a Uriah Heep egyik legnagyobb sikere. Mindkettő alkalmas volt a monoton dallam Bolero-szerű kibontására, hogy a finom, egyszerű, nyugodt alapoktól eljussunk a katarzist jelentő Stratocaster szólóig. És persze ott a "Temple Of The King", amely az első Rainbow lemezről egyik kedvencem. Sajnos ebből már nem lesz duett az eredeti énekessel, mint a "Street Of Dreams" esetében, de egy Johnny Gioeli - Candice párost el tudnék képzelni benne. Az ötletet az adta, hogy legnagyobb rajongóm és imitátorom, Axel Rudi Pell is éppen ezt a dalt dolgozta fel legutóbbi lemezén. Hát most megmutattam, hogy kellett volna! Nagy svindler ez az ARP! De az énekese, az igazi vaßatschawo (így németesen, hogy mindenki értse)!

Saját szerzeményeink közül ott az orosz sztyeppék ihlette "Troika", a csörgődob remekül helyettesíti a szán csilingelését, ahogy száguld a hóban, szinte hallom, ahogy "Dimitrij Lénáról mesél", de most Léna énekel, Dimitrij meg egyedül kóborol valahol a szibériai hómezőkön. Nem egy világmegváltó ötlet, de jól szól. Hangulatában helyettesítheti a "Home Again"-t és remek közönségénekeltető lehet belőle. Nem véletlenül kezdjük a lemezbemutató turnénkat Ukrajnában és Oroszországban! A címadó "Dancer And The Moon" is közönségnóta lehet, bár az "Under A Violet Moon"-t talán nem cseréljük le rá, de ki tudja? Még az is megtörténhet.

Két akusztikus gyöngyszemet elhelyeztem ezen az albumon is, csak már a címadással vagyok bajban. Milyen címet adhatnék a sok hasonló hangulatú dalnak? Volt már "Minstrel Hall", most van egy "Minstrels In The Hall", volt "Prince Waldecks Galliard", most egyszerűen csak "Galliard". De mit csináljak, ha ez a reneszánsz tánc neve, melynek stílusában íródott? Mégsem írhatom rá, hogy "Rumba Da Tök". A történet végére (és a lemez végére is) hagytam egy nagyon szomorú dalt, a végső búcsúmat Jon Lordtól. Magányosnak érzem magam nélküle. Talán ezért a "The Loner" stílusú elköszönés a zenésztárstól, szerzőtárstól, egykori baráttól. A dalhoz még egy igazi Lordos "kézzel-lábbal Hammond" szólót is komponáltam. Ez Jon specialitása volt, amit mindig is élveztem. Ilyenkor végre elfelejtette a klasszikus műveltségét és kézfejjel nyomkodta a billentyűket, olyan hangokat csikarva ki az orgonából, mint pl. a "Hush"-ban. Hiányozni fog.

Urak és Úrhölgyek! Ray-Bant fel, és élvezzék a muzsikát! Újra Blackmore's Night klasszikus született és hosszú idő után megint büszke lehetek rá, hogy a lemez sokkal inkább Blackmore, mint Night. Mert túl sokáig volt ez fordítva.

Jó szórakozást kíván:

Ritchie Blackmore (megbízásából CsiGabiGa)