Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.queensrycheofficial.com
facebook.com/QueensrycheOfficial

Aki nem ismeri a Queensryche együttes tagjai és a volt énekes, Geoff Tate közötti méltatlan civódást és nyilatkozatháborút (már ki se térek külön a névhasználatról szóló pereskedésre), az vagy rossz helyen böngészget, vagy téli almot aludt hosszú hónapokon keresztül. Ebből mi, egyszerű zenehallgatók persze jól is kijöhettünk volna, hiszen az együttesnek immár két inkarnációja van. Geoff Tate nem is tétlenkedett, "Frequency Unknown" címmel piacra dobta saját verzióját (egy beszédes borítóval), amit az objektív igazság kérlelhetetlen harcosa, a megfellebbezhetetlen ítéletek ügyésze, Kotta kolléga jól le is húzott (itt). Ekkor azonban még mindig reménykedhettünk abban, hogy a Wilton-Rockenfield-féle brigád majd helyreállítja az egykor legendás, de mostanában csak keservesen kínlódó Queensryche megfakult ázsióját.

A Tate-lenített csapat először Rising West-ként koncertezett, majd az eredeti név használata mellett döntött. Tate utódja (de sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse) Todd La Torre lett, és ez sokakat megelégedéssel töltött el, hiszen La Torre évek óta amolyan Geoff Tate klónként tevékenykedett a Crimson Glory soraiban. Ebből a szempontból Todd a lehető legjobb választás volt, sokszor föl se tűnik, hogy nem az egykori köpködős frontember áll a mikrofon mögött.

Többszöri hallgatás után most mégis azt kell mondjam, hogy minden más tekintetben az új Queensryche-nak nem sikerült fölérni régi önmagukhoz. Kezdjük azzal, hogy a producer, James "Jimbo" Barton erőszakoskodása következtében Rockenfiledék egy félkész anyagot tettek le az asztalra; jóllehet 11 szám van a CD-n (abból mondjuk az első egy teljesen értelmetlen bő egy perces intro), de így is össz-vissz kb. 35 perces az anyag. Ez önmagában még nem is lenne olyan nagy baj, hiszen a ’70-es, ’80-as évek bakelit lemezeit juttatja eszünkbe, de a megszólalás kritikán aluli. Talán még gyalázatosabb, mint a "Frequency Unknown". Lehet itt magyarázkodni, hogy a hangzás "természetesebb”, a korai éveket idézi, de ez csak humbug; 2013-ban max. egy föltörekvő garázsbanda demója szólhat így. Punktum.

A nyilatkozatok alapján mindenki tudatos visszatérést, egy igazi nagykanyart várt a "The Warning" és a "Rage For Order" világához, és ezt tulajdonképpen megkaptuk, kivéve, hogy itt nincsenek olyan zseniális nóták, mint a "No Sanctuary" vagy a "Take Hold Of The Flame". Megértem, hogy nem erőltetik a gitárszólókat, ez Chris DeGarmonak sem volt nagy erőssége, de a himnikus, azonnal befogadható refrének szörnyen hiányoznak. Pedig van jó pár ígéretes momentum (pl. Where Dreams Go To Die).

Mit tehetnék még ehhez hozzá? Az irány jó: metálosabb, korai Queensryche-osabb az egész, de rövid, elkapkodott és bosszantóan gyengén szól. A következő lemezre egy kicsit komolyabban rá kell gyúrni, DeGarmot ki kell könyörögni a pilótafülkéből, egy gitárt adni a kezébe és rávenni a dalszerzésre. Ja, és mielőtt elfelejtem: a legsürgősebben ki kell rúgni James "Jimbo" Barton producert, aki ebbe a kvázi-fiaskóba belehajszolta a csapatot. Úgy tűnik, még egy ideig maradok a hibátlan "Empire"-nél.

Tartuffe