Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.powerwolf.net
myspace.com/powerwolfmetal

Hogy a Powerwolf viccbanda lenne? Most viccelsz? Na jó, elismerem, a latin halandzsa, az alapvetően ironikusra vett szövegvilág és színpadi megjelenés nem éppen a mítoszteremtés komolyságát vetíti elénk, és ha a Powerwolf neve felröppen, valószínű, nem az újkori német filozófiai iskola tézisei fognak beugrani az átlag rockernek – még szerencse, hogy a DR olvasói nem ezek közé tartoznak, úgyhogy elő a Schopenhauer összessel!

De félretéve a tréfát, az újhullámos európai heavy metal mára egyik legsikeresebbé váló csapata – amely a mai kor neo-horror őrületéhez igazítva vette át a Running Wild kalóz-image örökségét – megkerülhetetlen tényező lett a minimál szólós, staccatós-csárdásos, ökölrázós, szimfonikus őrületben, a vitathatatlan infantilis jegyek mellett a vitathatatlan érdemeknek köszönhetően. Mert lehet azt mondani, hogy a dalok lényegében három lemez óta ugyanazt a receptet követik, hogy a zenei megoldások populárisan hatásvadászok, és hogy az innováció kimerül a hangszerelés cirkuszi csinn-bummjában, de az, aki nem ismeri el a dallamérzék egységes színvonalát, a vokális prezentáció és a színpadi hangulatkeltés tehetségét, vagy süket, vagy a vércicáknak szurkol a farkasok helyett. Az meg hallgasson inkább macskazenét.

Az együttes forrásai között ugyanakkor – a már említett Running Wild mellett – olyan komoly bandák is ott vannak, mint a Mercyful Fate, vagy a Black Sabbath, és az, hogy a legutóbbi EP-jükön képesek voltak az Armored Saint klasszikusát doomba merevíteni, ráadásul gyászparádésan, ismételten bizonyítja, hogy ezeket a fiúkat bizony komolyan is kell (lehet) venni.

Itt van hát az új lemezt felvezető dalcsokor, amiről a két feldolgozást emelném ki. A Black Sabbath "Headless Cross" örökbecsűje szinte farkasüvölt a Powerwolf-féle értelmezésért: az epikus heavy metál eme gyöngyszeme most megkapta azt a szimfonikus mélységet, ami kozmikussá feketíti az Iommi okozta katarzist, a hangzás egy komplett katedrális élményét képes ránk zúdítani, orgonával, kórussal és Attila Dorn klasszikus hangjával – a sikeres újragondolás persze a csapat gyökereit tekintve nem meglepő. Annál inkább a Judas "Nightcrawler"-je, hiszen Dorn hangja abszolút más jellegű, mint amit Halfodtól, vagy Rippertől megszokhattunk, ám hősünk nem hiába fogyasztott el korábban egy komplett operaiskolát, technikai felkészültségével ismét bebizonyította, hogy inkább ember, mint farkas, aki csak üvölt, mint a fába szorult féreg. (A közhiedelemmel ellentétben ugyanis ez a hasonlat a csapdába szorult ordasról, és nem egy szerencsétlen kukacról szól.) A dal alapvetően gonosz hangulatát ugyan kissé tompítja az eredeti gitárszóló szaggatottabb jellege, de oda se neki, a szinti képes az ötvenes évek horror-aranykorának filmzenei élményét pakolni a fémes riffek alá. Pazar!

Ínycsiklandozó előétel a vacsorához, és még azt is örömmel jelenthetjük ki, hogy a fekete leves még hátravan, már ha ilyen felszolgálásban kapjuk meg a magunkét. Vaúúúúúúúúúú!

Garael