Kiadó:
FRW Records

Honlap:
www.newtrouble.com

Egy igazi doomster sosem siet! Türelem, rózsát terem! Többet ésszel, mint sebességgel! Igen, egy retrospektív ötvenes-évekbeli plakátkiállítás után az ember hagymázas álmaiban talán ezeket a jelmondatokat látja a hosszú, vörös helyett fekete, kibontott zászlókon, melyek alatt ott masíroz a gyászruhás, öklét rázó, lecsapni kész forradalmár. Szürrealisztikus, nemde? Mindenesetre mind az erő, mind a pszichedeliába oltott szürrealizmus eléggé adekvát ahhoz a bandához, melynek neve talán nem is fejezhetné ki jobban eddigi pályafutásuk alakulását. Elnézést, most elsiettem a dolgot (ugye, megmondtam, hogy hová vezet a rohanás…?). Ugyanis ha a Trouble helyett mondjuk a Damned szó szerepelne a mostani lemezen, egy szavunk sem lehetne, legfeljebb egy könnycseppet ejthetnénk a sajnálattól, ráadásul egy igazi doomster leginkább úgy örül a könnyeknek, mint a tapsnak! Még szerencse, hogy az átok messzire űzetett egy keresztény-fundamentalista csapattól. Ez biztos igaz, mert nem én mondtam, hanem a banda szépreményű, ám végül olajra lépett Wagner-utód énekese, akinek állítását csak két apró körülmény árnyalja komorabbá az igazságnál: egyrészt az a középső feltartott ujj, ami nem elsősorban a békés különválás szimbóluma, és amelyet Kory Clark ilyen szépen verbálisan bemutatott, másrészt az album szövegi- és zenei világának abszolút földhözragadt jellege. Mert lehet dicsőíteni az Urat a zenében, de mondjuk meg őszintén, azért ennek nem legtipikusabb formája a doommal kevert power metal, ami oké, eléggé releváns egy temetésre, no de el tudjátok képzelni, amikor az énekelni nekiálló gospel kórus eksztatikus orgia helyett intenzív zokogásba tör ki? Ugye, nem?

Itt van hát, bocs, hat év után az új Trouble album, és sietek leírni – talán nem lesz belőle BAJ: megérte várni. Aki persze a korai albumok nyomasztó kriptahangulatát, netán a szomszédos Zöld Mariska balladájának műanyagfejű vízióját várja, az mindenképpen csalódni fog. A "The Distortion Field" ugyanis ezúttal a zakatoló dallamosságot tette meg önmaga szervező elemévé, és ha a doom, valamint a pszichedélia nyomott és kóválygó hangulatában ott is kísért a dalok felett, nem hinném, hogy a power fanok hangosan tiltakoznának, ha inkább az ő oldalukról közelítem meg az albumot. Olyannyira idegen ugyanis a lemeztől a kategorizáláshoz illeszkedő sémaépítés, hogy én még a "One Life" Hammond orgonával induló doom himnuszában is inkább némi Megadeth-t érzek – hallgasd csak a fő gitárfutamot, neked nem ismerős? –, mintsem a Saint Vitus, vagy a Sabbath szabad szellemét. Mindezek mellett persze nem lenne Trouble a Touble, ha nem a doom-ősöktől örökölt alattomossággal építették volna fel a dalokat, melyek a dallamok ellenére sem hatnak azonnal, és úgy úsznak be a tudatalattink örömcentrumába, mint az élve eltemetett Poe-hős bőre alá a koporsó halotti hidege. Az album minden töménysége ellenére is érdemes azonban várni, mert amit az új énekes, a számomra az Alabama Thunderpussyból ismerős Kyle Thomas művel a lemezen, arra nincs más kifejezés, mint a dallamalkotás magas (illetve bocsánat, mély-)iskolája, ráadásul ha a dalszerzésben nem is rossz, legalább kiváló énekes is. Azokkal azért vitatkoznék, akik Russel Allenhez mérik – ez kb. annyira igaz, mint ha Rick Altziban az új Jorn Landét hallanánk, és mindannyiszor, mikor a "Sink Or Swim" utolsó magasait hallom, arra várok, mikor köpi ki szerencsétlen a tüdejét, egy jó adag slejmmel egyetemben – , de az biztos, hogy a műfajban szokatlan képzettséget és orgánumot képvisel. Ez persze a dalszerzésben is megkönnyíti a riffmesterek dolgát, akiknek nem kell igazodniuk Wagner magasabb orgánumához, és az igazi, pincemély riffektől a himuszos magasságokig tervezhetik a gitárfutamokat: nos, ez az, amiben a "The Distortion Field" megelőzi  elődjét. Persze a banda motorját alkotó Wartell-Franklin páros minden egyes lemezükön etalont állított, de ezúttal nem kellett igazodniuk hangterjedelmi korlátokhoz. Határok ugyanis itt és most nincsenek, aminek ékes példája a "Glass Of Lies" pulzáló, powerbe ágyazott "igazi fütyülgetésre termett" bluesa (ne már, azt az inasok szokták, az operett slágerekkel), vagy a már címében is meghökkentő "Butterfly", amely az eddigi biológiai és fizikai téziseknek hány fittyet, amikor azt bizonyítja, hogy igenis lehet ólomsúlyú lepkeszárnyakon repülni.

Aki tehát első hallásra úgy gondolja, hogy ez nem az ő lemeze, annak csak annyit tudok ajánlani: csigavér. Mert tudjátok, a BAJ nem jár egyedül… Legalábbis most nem, a társa pedig ezúttal örömet hoz, és nem doomhoz illő bánatot.

Garael