Kiadó:
Black Lodge

Honlap:
 www.storyteller.nu

A The Storyteller Svédország Wisdomja! Csak hát ugye míg nálunk a szépreményű csapat színvonalát legfeljebb egy-két hazai üdvöske éri el, addig mesemondóékat Vikingföldön is egy-két...száz. No, ennyit a két ország metál-élete közti különbségről, és mielőtt még pár hazafias szellemű olvasónk nekem támad, a "na és, nálunk itt a magyar virtus" felkiáltással, gyorsan leszögezem, hogy náluk is ott terem a bokrokban az a fránya kurázsi, csak hát nem a kuruc, hanem a viking. S hogy milyen sikerrel, azt példázza, hogy míg Eke Mátéról valószínűleg csak pár elvetemült magyarfilm-kutató svéd esztéta tudja, ki is volt, - lehet, hogy ők sem -, addig nálunk egész szubkultúrája alakult ki a viking-rajongói körnek, melynek tagjai közül lehet, hogy többen istenítik Vörös Eriket, mint a Tenkes kapitányát (akiről szégyenszemre csak Hobo emlékezett meg a magyar rockéletben…).

De nem akarok én kultúrmissziót folytatni, arra léteznek már egyéb rockzenei lapok, így visszatérek a fő profilra, vagyis a zenei ismertetőre – tehát itt van ez az 1995 óta létező svéd rohambrigád, akik igazából nem alkotnak semmi kiemelkedőt, de azt legalább jól teszik. És most ne a pejoratív kicsengést érezzétek ki a bitekből: aki szereti a leheletnyi folkkal megbolondított, hol dallamosabb, hol powerbe hajló heavy metalt, az mindenképpen tegyen egy próbát a "Dark Legacy"-val. S hogy miért éppen őket ajánlom a töménytelen felbukkanó reménységből? Egyrészt, mert ott van a magyar stílus-párhuzam, másrészt mert a lemezen annyiféle ismerős csapat hatásával találkozhat a felkészült rocker-blogger, amitől rögtön nyári iskolában érezheti magát (még jó, hogy nem télen írom a kritikát), ahol a tananyag az európai heavy metál fejlődéstörténete és képviselői, minimum OKJ 3.2. színvonalon! No, ehhez mit szóltok? Van itt hát minden, mint Mari néni tökös-mákos rétesében – a stílus szigorú és merev keretein belül persze –, az ikergitáros alapoktól kezdve a Blind Guardian reneszánszos/csujjogatós sika-mikájáig, de nem maradhat ki a Running Wild harcos hevülete sem, sőt, az utolsó, epikus tételben mintha a legutóbbi Maiden lemez egyik lemaradt galoppos bónusznótája csendülne fel, Dickinson folkos hangulatával csatára vezényelve. Sajnos az énekes képességei nem érnek fel a zenei párhuzamot is vonható Nocturnal Rites-os Jonny Lindqvist-ével, de a jó Persson lovag mindent kihoz képességeiből, ami adatott neki, ráadásul az említett szerzemény egy, a lemez unikum meglepetéseként szolgáló csavarját is megfelelően abszolválja, mikor a galopp hirtelen, és minden előzménytől mentesen vált át black metálos duplázásos vérhányásba. Fájin!

A stílus tehát adott, az ikergitáros szólókat azonnal dalolni lehet, esetleg az öreg iszapszemű ráják még pózba is vághatják magukat, amúgy, nagyterpeszbe, és mehet is a headbang, ami már csak azért is ajánlott, mert a fiúk nem nagyon lépnek ki a középtempós óvatosságból, így a tespedésből eredő kezdődő pocak és izommerevség sem akadálya a testmozgásnak.

Mit is írhatnék még? Lehet, hogy Kotta kolléga csak legyinteni fog az ismételt kvint-tologatásos dicséretemre, ám mit tegyek akkor, ha ilyen, nekem szóló dallamokat írnak? Inkább vállalom a legyintést, és tiszta lelkiismerettel élvezem a meglepetés nélküli szerzeményeket, eb ura fakó!

Garael