Kiadó:
Kingheir Music

Honlap:
www.johnelefante.com

Ha én lennék Asha, a kiselefánt, örömmel majszolnám a féléves szülinapi tortámat és nem törődnék semmi mással. De ha én lennék a legnagyobb elefánt, biztosan összetrombitálnék még pár rock elefántot (és itt most nem feltétlenül Molnár Gyurira gondolok az Omegából), hogy együtt dübörögjünk bele az éjszakába. Vagy éppen a napba, ha már oda kívánkozom. És ha jönne a forgószél, odaállnék a közepébe, hogy visszfuvarral repítsen oda, ahonnan Dorothyt elhozta.

John Elefante, akit méltán hívhatunk "a legnagyobb elefántnak" a rock bizniszben, Steve Walsh távozása után 1981-ben vette át a billentyűs-frontember szerepét a Kansas zenekarban, s a '80-ban elkezdett el-AOR-osodást folytatta szerzeményeivel, melyek remekül kiegészítették Kerry Livgren progresszívebb muzsikáját. A "Play The Game Tonight", a "Right Away", a "Fight Fire With Fire", az "Everybody's My Friend" vagy a gyönyörű szép lírai szerzemény, a "Chasing Shadows" szerzőjeként méltán maradt fenn a neve a rock '90-es éveinek állóvizén annak ellenére, hogy csupán 3 közepes AOR beütésű keresztény rock szólólemezt tudott összehozni. Ő volt az az elefánt is, aki dínó (bocs, Dino) testvérével együtt mamut akart lenni (már akkor feltalálta a "Merjünk nagyot álmodni!" szlogent), és néhány zenésztársával létrehozta a Mastedon zenekart, amely azonban - ahogyan elődje 10.000 évvel ezelőtt - 2 lemez után szintén kihalt. 2009-ben feltámasztotta a mamutot (akarom mondani, a Mastedont), de még a Kerry Livgrennel újra felvett "Dust In The Wind" sem tudta megmenteni a bukástól a lemezt. Ezért most 2013-ban visszatért Kansasbe, hogy hagyományőrző egyesületet alapítva egy minden eddiginél progresszívebb lemezt hozzon össze.

Nos, Elefante-nak sikerült egy régi cimboráját, egy igazi félszemű rock elefántot magához tülkölnie ehhez a múltidéző projekthez, valamint kitalált egy új szlogent: "Mindenki hozzon magával még egy embert!" (Vagy ezt már más kitalálta korábban? Ezt hívják akkor keresztbe koppintásnak.) Mindenesetre barátja magával hozta egy kollégáját is, hogy jó példával járjon elől, így a nyitó 11 perces (már a szám hossza is beszédes, hol volt ilyen az AOR lemezeken?) "This Is How The Story Goes" felvételen két jelenlegi Kansas muzsikus, Rich Williams gitáros és David Ragsdale hegedűs is tiszteletét teszi. De micsoda nóta ez! Témák, ritmusváltások, szólók Kansas módra. Még Kerry Livgren is megnyalná utána mind a tíz ujját! Igaz, hogy néhol pár Frank Zappásan elborult akkord is keveredett a levesbe, de a jó ételnek is a kellemes fűszerezés adja meg a sava-borsát. Rich Williamset valahogy soha nem tartottam önálló stílussal rendelkező gitárosnak. Valami egyedi mégiscsak lehet benne, mert a nóta gitártémái annyira tipikusan Kansas-jellegűek, hogy markánsan megkülönböztethetőek a lemez többi részétől. A második nóta (Where Have The Old Days Gone) is hasonló stílusban íródott, de valahogy az ismeretlen zenészekkel már nem üt akkorát. A folytatás inkább az AOR és a prog-rock határán egyensúlyozó (már ha létezik ilyen határ, de azt hiszem, épp a sokat emlegetett ős-banda '80-as évekbeli szereplése alakította ki ezt a határvonalat) muzsika. Az "On My Way To The Sun" a "Fight Fire With Fire" ritmusainak és dallamainak a mai napig fülben rekedt emlékképeire bazíroz. És bejön neki!

Remek dalok, a nyitó nóta a megszokott szerzőpáros (John & Dino Elefante) zseniális alkotása, a többit ezúttal a szerzőtárs-testvér nélkül hozta össze John. De valahogy sikerült neki ráhangolódni arra a vonalra, amire régóta vártunk és amit el tudnánk viselni még sokáig tőle. A lemez végére elfárad a szerző. az utolsó 3 nótában már nem tudja ezt a színvonalat hozni. A "Don't Hide Away" rap-szerű hadarásai a Faith No More-t juttatták eszembe és nem lettem tőle boldog. Pedig a nótában egész jó Styx-es vokálok vannak. A "This Time" vonósokkal kísért dallamai egy kissé Harry Hessre (Harem Scarem) emlékeztetnek, nem rossz dal, csak elüt a többitől. Igazából egyedül az utolsó nótáról (Confess) nem tudok semmi jót mondani, ebben köszön vissza az a lanyha keresztény rock zene, amit 3 lemezen keresztül sem tudott megszerettetni velem. Nem, nem a keresztény tartalommal van bajom, hiszen a Strypert és a németek Stryperének csúfolt Mad Maxet is szeretem, csupán azzal a semmitmondó, közhelyes zenei megvalósítással, amivel simán bekerülhetne a Hit Gyülekezete valamelyik műsorába, de nem egy ilyen progresszív muzsikába hajló lemezre.

Már a lemezborító is gyanús volt. Annyira a '70-es évek elejének prog-rock zenekarainak stílusát idézi, hogy eleve más hozzáállással ültem le (ezt a szóösszetételt hogy hoztam össze?) meghallgatni az albumot. Bár azt kell mondjam, némileg megtévedt a grafikus, mert a zene inkább a '80-as évek elejének kansasi hangulatát idézi ("Vinyl Confessions" és "Drastic Measures"), míg a grafika bő 10 évvel korábbra, a "Flower Power" korába repít gondolatban. A Petra keresztény rock lemezeit is mixelő J. R. McNeely keze nyomán egy remek lemez született. Igaz, a micsurini végeredmény elsőre furcsának tűnhet, de a lemezt meghallgatva John Elefante az evolúciós fejlődés egy magasabb fokára jutott: egy elefánt, amely hím ragadozó madárra (Kan sas) hasonlít.

CsiGabiGa