Kiadó:
Massacre Records

Honlap:
www.messengerband.de

 A szépemlékű kilencvenes évek elején hazánkban még virágzott a szellemi tulajon védelmére tojó alkotási attitűd: a hangzatos angol nevek mögé bújt magyar szerzők saját elképzeléseik szerint folytak bele az olyan franchise-ok folytatásába, mint a Predator, a Terminator, vagy a Star Wars eposz. A megjelenő alternatív folytatások és mellékszál-történetek nem is voltak rosszak, én legalábbis élvezettel olvastam őket, bár a ponyva szaga már a borító-grafikáról is messzire bűzlött – nos, a Messenger új albumának nyitóképe azonnal előhozta az elfeledett emlékeket, és a thrash (vagy inkább trash?) szeretetének látensbe szorított valóságát. Ez kell nekem, dobbant a régen tapasztaltakhoz hasonlóan a szívem, és szerencsére nem kellett csalódnom.

A lassan húsz éve működő német csapat ugyanis nem árult zsákbamacskát, a zene pont olyan, mint amit a borító alapján elvárhatunk: szeretnivaló kliséhegyek gyűjteménye, problémamentes kamaszkori hősgyűjtemény egyszer-fogyasztásos terméke. A lemez epikusnak szánt koncept sci-fi sztorija persze nem olyan jó, mint a valamikori talmi franchise-ok, a zene viszont bőven megüti a mércét, sőt… No, persze, itt aztán nem éri meglepetés az emberfiát, legfeljebb akkor, ha a gagyitól való irtózás miatt nem veszi észre az értékeket. A true heavy metal korlátozott stílusában ugyanis sikerült a fiúknak a Blind Guardian, Gamma Ray, és főleg a Running Wild legtöbb erényét egyetlen albumba gyúrni, egy nem rossz énekessel, és két átlagon felüli gitárossal. Mert ha még unalomig is ismerjük a felhangzó összes csavart és frazírt, azért csak felkapjuk a fejünket az olyan, első hallásra is fütyülhető gitárszólókra, melyek minden egyes szerzeményben odaverik a szinkópát a headbangelő fejeknek. Az opera jelleg persze csak zárójelben értendő, itt aztán nincsen álklasszikus csűrés-csavarás, de nem is illene az olyan számokhoz, mint a "Port Royal”, aminek hallatán csak az nem kiált fel a Running Wild nevét hangoztatva, akinek nem csak a lába, de a füle is fából van. Nem véletlen, hogy az idetévedő Ralf Scheepers is együtt dalolásra adta a fejét, a duettes darab akármelyik Primal Fear album vezető slágere lehetne, pedig abban aztán ők sem szűkölködnek, a záró sikolypárbaj eget repesztő voltától meg minden bizonnyal pár, a borítón szereplő csillag is leszakadt.

A lemez fő erénye tehát az egyszerűségben rejlik, ami jelen esetben egyáltalán nem degradáló jelző, mert tizenhárom potenciális metál himnuszról beszélhetünk. Ennyi heroikus dallamot utoljára a "csatadalok története" tizenkét-lemezes válogatásán hallottam, csak nem ennyire eltalált formában. Van itt hát minden, mi szem-szájnak ingere, és ha ez nem hányingert jelent nálad, meghallván a német tradicionális metál szót, akkor igazán jól járhatsz, illetve hallhatsz, ha időt szakítasz az albumra. A szörnyű borító ellenére, vagy éppen azért.

Garael