Kiadó:
Listenable Records

Honlap:
myspace/seventysevenrocks

Itt most egy Motörhead kritikának kellene lennie, mert eredetileg azt terveztem, aztán ráébredtem, hogy a szűkös szabadidőbe annak megírását beleszorítani nincs sok értelme. Mostanra már úgyis tudja mindenki, hogy pályafutásuk egyik legütősebb albumát tették le az asztalra 2013-ban, de ha nem így lenne, a rockertársadalmat az se izgatná nagyon, hiszen számukra Lemmy az isten, és ha az "Úr" szól hozzád, akkor az úgy jó, ahogy van.

Helyette prezentálok nektek itt egy amolyan "Airbourne vs. '77 – avagy autentikusan, vagy legalább enyhén módosítva stílszerű lopni" esszét. Merthogy ezek a zenekarok is éppúgy az alap rock 'n' roll riffekben utaznak, mint a Mocifej, azzal az apró – de nem elhanyagolható – különbséggel, hogy ők nem a saját, hanem egy másik zenekar örökségét hasznosítják újra meg újra. Ugye nem kell leírnom, hogy az AC/DC-ről van szó? (Hoppá, csak leírtam...)

Szóval ezek a bandák az ausztrál legenda nyomdokán haladnak, mindkettőjük a harmadik lemezénél tart, melyből a legutolsó idén jelent meg. Van tehát jogosultsága az összehasonlításnak, annak az oka pedig, hogy ez a spanyolokra van kihegyezve, rém egyszerű: az Airbourne marketingje úgy tűnik, sokkal hatékonyabb, a '77-nek így szimplán jobban jön egy kis figyelem-felkeltés, bármennyire is korlátozott hatékonyságú az általunk.

Nagyjából két út áll a "plágium bandák" előtt: vagy felvállalják, hogy egy adott zenekar bűvkörében élnek és alkotnak, és a lehető legpontosabban veszik le kedvenceik hangzását, riffjeit, énektémáit, vagy a jól bevált receptet némi újdonsággal fűszerezve és a végterméket némileg átcsomagolva próbálják meg elhitetni velünk, hogy ez most azért valami más. Míg az Airbourne inkább az utóbbi, a '77 az előző ars poeticát vallja magáénak – esetükben nem véletlen ám a "Let There Be Rock" megjelenési évére utaló zenekarnév, ők valóban a Bon Scott érába röpítenek vissza minket, méghozzá úgy, hogy néha tényleg nehéz eldönteni, ki játszik éppen, a spanyol csapat, vagy holmi elkallódott korai demó került elő az auszik hagyatékából.

Nem érdemes azonban lenézni őket a nagyfokú önállótlanságért, mert baromi szórakoztatóak tudnak ám lenni. Egyfelől, mert lehet szívatni velük a haverokat azzal, hogy fel kell ismerniük, melyik AC/DC lemezen szerepel ez vagy az, másfelől, mert bennük van a bugi rendesen. A számaik ütősek, a gitárszólók pedig kifejezetten fílingesek. Igaz, ezt részben ellensúlyozza, hogy Armanda Valeta nem jó énekes – egyetlen erőssége ezen a fronton, hogy a hangja kísértetiesen hasonlít Bonn Scottéra. Mondjuk elsősorban gitáros ő, nem pacsirta, amúgy a tesója (még ebben is hasonlítanak az eredetihez) a másik hathúros. Ráadásul mintha kezdenének némi egyéniséget is növeszteni lassan. A jazz-sztenderd témát fémestítő "Jazz It Up"-hoz, vagy a Primal Scream-szerű retro-beat "Virtually Good"-hoz hasonlót a nagy testvér biztosan nem írna és játszana.

Én amúgy elhallgatom mind a "Black Dog Barking"-ot, mind a "Maximum Rock 'n' Roll"-t, és igazán egyiket sem. Merthogy igazi bulizene ez, ami élőben üt nagyot, amikor is nem zavar annak a ténye, hogy amúgy ez a muzsika teljesen felesleges, amíg az eredeti előadó él és virul. Lenne. Ha gyakrabban enné erre őket a fene, és nem kellene tömegnyomorban 200 méterről egy kivetítőt bámulnod lábujjhegyen valami arénában. Vagy ücsörögve a kakasülőről. Tessék, itt az eszé konklúziója, máris megfejtettük a plágium-jelenség létjogosultságát.

Szerencsére az Airbourne-t nem lehetetlen elcsípni kis hazánkban egy kellemes kis klubban, és tudjuk is, hogy remek koncertbanda. Reméljük egyszer a spanyolok is erre tévednek, ha már itt vannak a szomszédban. Mert a jutyúb tanúsága szerint ők sem lehetnek piskóták élőben.

Huh. Ezt azért - három lemezről is értekeztem egy recenzió keretén belül – ügyesen csináltam, nem?

Kotta