Kiadó:
UDR GmbH

Honlap:
www.imotorhead.com

A fémbe vésett metál kánonnal ellentétben egyáltalán nem vagyok oda sem a Motörheadért, sem Lemmy Kilmister személyiségéért. Előbbire nem igazán tudok magyarázatot adni, mondjuk azt, hogy ízlés dolga, az utóbbiért viszont az énekes-dalszerző életéről szóló könyv és film tehet, no meg az a nyilatkozatdömping, amiből kirajzolódik Lemmy személyisége, és az általa képviselt értékrend.

 Sajnálatos, hogy a zenében megnyilvánuló állhatatosság nem transzformálódott valami szerethető emberibe, már ha az önirónia nem nevezhető annak, mert igaz, ami igaz, Lemmy tökéletesen tisztában van önmaga gyarlóságával, és a szarkazmus jótékonyan fedi le a „nem játszok szerepet” nemtörődöm attitűdjét – így válik a lustaság látszólagosan a kicsinyes problémákon való felülemelkedéssé és értékformáló erővé.

Ezek után persze jogosan kérdezhetitek, hogy miért én írom az új lemez kritikáját: nyugi, nem akarok Puzsér Sándor babérjaira törni – egyrészt, mert hiányzik az ahhoz szükséges tehetség, másrészt nem szeretnék az említett úriember folyton méltatlankodó hozzáállása mögé rejtőzni, mert nem akarok gyomorrontást kapni, fújtatni meg edzés alatt szoktam, nem méltatlankodás közben…A válasz nagyon is egyszerű, az új Motörhead lemez ugyanis megdöbbenésemre tetszik. Történt már ilyen velem persze, a 2006-os Kiss Of Death-ről írtam is egy oldalnyi dicsérő szót annak idején, úgy látszik, hogy Lemmynek hét év kell, hogy valami nekem tetszőt írjon, ami már csak azért nem igaz, mert 1999-ben tojtam az egész Motörhead-mizériára.

És hogy miért is tetszik a lemez? Mert mocifejes barátunk ezúttal nem felejtett el refréneket írni a sika-mikára, és ha nem is ment át Ramones-féle dúdolgatós punkba, a rövid, energiától duzzadó szerzeményeket már első hallás után is fütyülni lehet, pedig a legtöbb Motörhead slágert inkább "eltorokköszörülni” kell, a fütyülés úgyis inasszokás. Lemmy remek dalszerző – kár, hogy ez leginkább mások számára írt szerzeményekben nyilvánul meg –, ráadásul a bikatempó mellett most szánt időt kicsit a gyökerekre is – nem, nem azokra a személyekre, akiket annak tartunk, hanem a zeneire –, így aztán elandaloghatunk az olyan original blues számokon is, melyek eddig a legritkább esetben jelentek meg a Motörhead-univerzumban. A rock n’ rollt végre nem az elhadart krákogás képviseli, a "Knife”-ot például egy rendes énekhanggal és kevesebb svunggal, no meg autentikus hasngszereléssel tulajdonképpen egy klasszikus rock n’ roll banda is játszhatná, szinte látom, ahogy a bőgős Lemmy módjára próbálja hangszerét a nyakába venni. A tempó persze átlagban is kettőhúsz feletti, ami jelen esetben a leírtaknak megfelelően nem jelenti a dallamok kanyarban hagyását: aki például az "End Of Time” önlopásos riffjére ülő refrént nem fogja a következő koncerten ordítani, az vagy néma, vagy nem lesz ott.

A lemezt végighallgatva ezúttal igazat adok a kritikai szinten megnyilvánuló, szinte egyöntetűen dicsérő szavaknak, hiszen Lemmynek az sikerült, amit még a legnagyobb sikereivel sem tudott elérni: olyan embereket meggyőzni – például engem – akik számára egyetlen Motörhead szerzemény meghallgatása is tulajdonképpen az egész diszkográfia ismeretével ér fel. Nem, kérem, ez butaság, minden önirónia nélkül, mert azt hagyjuk meg Lemmy-nek, hátha a következő lemezre is összehoz ennyi jó dalt.

Garael