Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.avatariumofficial.se

Jóllehet, egy doom banda esetében nem igazán autentikus az örömre való felhívás, én mégis azt mondom: a Candlemass feloszlásától patakzó ólom-könnyeket ideje felszárítani, mert ha kedvenc metál-doom bandánk immár nyugovóra is tért, a feltámasztás azért többé-kevésbé sikeresnek mondható, hiszen a doom élt, él, és élni fog!

Nos, nem sok időnek kellett eltelnie, hogy Iommi egyik legtehetségesebb tisztelője bejelentse, nem ért véget a történet, csak más formában folytatódik, igaz, hogy egy némileg módosult irányvonallal, aminek alapját – ahogy az egy tradicionális doom bandához illik – továbbra is a cammogós, gyomorból felbüfögtetett riffek jelentik. Ennek folyamodványaként tehát biztosak lehettünk, hogy a minőség ebből a szempontból adott, hiszen Edling – akit egyetlen "n" betű választ el az igazán autentikus End-ling névtől - a doom-műfaj kikezdhetetlen riff-mestere, egy olyan (fordított) Paganini, akinek ördögi lassúságában van minden ereje. Ráadásul az összeharsonázott társak csapatára csak azért nem jelenthető ki, hogy amolyan szupergrúp, mert ezt a jelzőt már elsüthettük a mester Krux és Jupiter Society nevű projektjeire, és az instrumentális szekció minden tagja megfordult már valamelyik Edling porontyban. Az igazi csattanót tehát nem is Marcus Jidell, vagy Carl Westholm jelenti, hanem az a számomra ismeretlen hölgy, aki a zenekari honlap szerint nem is a metál szcénából virágzott ki, amolyan fekete rózsaként. Jennie Ann Smith hangja egyszerre idézi a jazz-klubok füstös-fülledt világát, és a folk panteisztikus vágyódását. Nem véletlen hát, hogy az elkészült dalok Janus módra mutatnak kettős arcot, a riffek gyászmenete ugyanis nem a megszokott Candlemass-temetőbe, hanem a szabad természetbe viszi ki a hallgatót, ahol a gyász oldását a környezettel történő egyesülés jelenti, és nem a ceremóniák kötött egymásutánisága.

A nyomasztó hangulatot szokatlan ambivalenciával oldó, a bluesból és a hippi-folkból táplálkozó dallamok aztán könyörtelenül végzik ki a rogyasztó bánatot, hogy némi gótikus romantikával megfűszerezve alkossanak egy különleges, ám annál élvezetesebb világot, olyan túlvilági létet aposztrofálva, ahol egyszerre van jelen öröm és bánat. A koncepció persze valamennyire ismerős, hiszen a Blood Of Ceremony is valamilyen hasonlóval próbálkozott, csak Edling más súlycsoportot jelent – ólomnehezet, ugyebár –, és az Avatariumból hiányzik mindenfajta okkult bohóckodás.

Az instrumentális szekció természetesen minden lehető módon igyekszik a koncepciót megtámogatni - a billentyű a "Bird Of Prey"-ben még némi Ayreonos hatást is felvillant -, Jidell – aki a blues jammelős viszonyulásából közelíti meg élvezetes és hatásos szólóit –  és Edling összjátéka pedig iskolapéldája lehet a szólók és a hangulati riffek szimbiózis-teremtésének.

A hangzás mindezekhez mérten nyers, horzsoló, adekvátan ösztönös és zsigeri, a csipetnyi pszichedéliát azonban mégsem nyomja agyon a mélység, köszönhetően Jennie dallamainak, és a billentyű doomban szokatlan bugyborékoló, vagy space-hangszíneinek. Így lehetséges, hogy az Avatarium szerzeményeiben minden megtörténhet, és meg is történik. Hallgasd csak meg a "Tides Of Telepathy" hirtelen váltását, ami a vánszorgó nyomorúságból vált át hirtelen a zenei orgazmus érzelem-fokozásába, olyan gitárszólóval, amire csak azért nem emelünk kalapot, mert azt ugye gyászmenetben illik levenni. De ott van a záró "Lady In The Lamp", ami autentikus folkból, és hatvanas évek ősrockjából bontakoztatja ki a maga örvényszerűen pulzáló, pszichedelikus álom-kavalkádját, fantasztikus dallamokkal és hangulatfestő ecsetkezeléssel.

Meg merem kockáztatni – felhördülés ide, vagy felhördülés oda –, hogy az Avatarium bőven eléri a legutóbbi három Candlemass album szintjét, és aki ezen kijelentésem után legszívesebben temetne, attól csak annyit kérek: lapátolás közben az Avatarium szóljon!

Garael