Kiadó:
AFM

Honlap:
www.iron-mask.com

Ha lehet így fogalmaznom, nincsen olyan nagyságú kanál, ami elegendő lenne ahhoz, hogy ne zabáljam két pofára a neoklasszikus metált, kivéve akkor, ha a szakács kaja helyett csak (hang)villát ad, és derékig kell kutakodnom a tálban, hogy megtaláljam a magam kedvencét.

Szerencsére Petrossi igencsak érzi az ízlésemet, és nem magát tálalja fel a kaja helyett, így aztán várható is a boldog és elégedett hassimogatás (Japánban a diszkrét böfögés). Ráadásul jelen album ugyan tocsog az ízletes neoklasszikus szaftban, ám a tartalomtól távol áll az egyeníz. Petrossi  ugyanis hallhatóan nem csak Malmsteen világának a rabja, és próbálkozásai, hogy egyéb kedvenceit is meg tudja idézi, siker koronázta, mert az "Angel Eyes, Demon Souls" gitárszólójában aki nem Gary Moore szellemét véli felfedezni, az minden bizonnyal immúnis Alladinra, és istók uccse, én sem morogtam volna az új Running Wild alkotás hallatán, ha olyan Thin Lizzy ízű skótdudás ágyúsütögetés állít vigyázzba, mint az epikus méretű lemez címadó. De van itt még csemege, csak el ne csapja vele a hasát az ember, hiszen akinek nem jut eszébe a "Painkiller" korabeli Judas Priest a "The Picture Of Dorien Gray" hallatán, az festegessen inkább önarcképet és ne zenét hallgasson, Eric Adams kapitány pedig minden bizonnyal Granadáig elmenne, hogy elegendő ihletet merítsen egy "Reconquista 1492" színvonalú menetelős dalhoz hasonló, a korai Manowar világát idéző szerzeményhez.

Petrossi azonban ravasz legény, így a maga képére formálva kedvencei jellegzetes sémáit úgy tud szórakoztató lenni, hogy inkább ihletről beszéljünk, mintsem zenei klónozásról, ráadásul a felfedezhető hatások azok számára is fogyaszthatóvá teszik a neoklasszikus szólókat, akik számára a jelző sem neo-t, sem klasszikust nem jelent, és Mark Boals hangjáról padlásjárás helyett a herélés jut eszükbe. (Ami viszont a hangzásra igencsak illik, szegény Boals, hiába Mark a neve, az ő markát mindig csak ilyen kopott megszólalás üti.)

Persze azt aláírom, hogy a megoldások néha hatásos helyett hatásvadászok, és már hallás előtt, előre fütyülheti az ember a refréneket és riffeket, de az tagadhatatlan, hogy Petrossi örömből zenél, ráadásul a stílusra jellemző egománia nélkül, így társai nem pusztán kellékek, hanem alkotó elemei a daloknak. Boals a lelkét is kiénekli, a billentyűs Andreas Lindhal szólói több helyen is egyenrangúak Petrossi gitárjával, aki maga a keleties dallamokba feledkezett gitármester, hiszen mindig tudja, hol kell elhelyezni a hatás-bombát, aminek nem csak a füstje és lángja, de a hangja is nagy. A színvonal egységes, és a lemez hossza ellenére sem válik unalmassá, jóllehet a stílus jellegzetességeinél fogva könnyen belefulladhatnánk az arpeggiókba, a leírt jellemzők azonban nem hagyják a figyelmet lankadni.

Tudom, hogy sokak számára Petrossi csak egy a Malmsteen klónok közül, ám a belga gitáros immár harmadik lemezén képes a példaképet sarokba állító produktumra – már ami a dalszerzést illeti –, és aki alkalmas a múlt lemezen hagyott Göran Edmant elfeledtetni, az tudhat valamit. Jó kaját főzni mindenképpen.

Garael