Kiadó:
Inner Wounds

Honlapok:
www.silentvoices.net
facebook.com/silentvoicesofficial

A Silent Voices úgy indult, hogy Henrik Klingenberg billentyűs a Sonata Arctica mellett szeretett volna valami progosabbat is játszani, ezért összeállt a Kauppinen tesókkal (Pasi a bőgőt, Timo a gitárt nyüstöli) és szépen, komótosan (az anyabandát nem hátráltatva) csináltak három lemezt, amelyek közül a legutóbbiról (Bulding Up The Apathy, 2006) mi is írtunk. A helyzet iróniája az, hogy közben a Sonata Arctica progosabb lett (pl. The Days Of Grays, 2009), a Silent Voices meg direktebb (de nem akarok magam elé szaladni!).

Ha finoman akarok fogalmazni, a "Reveal The Change" nem lett elkapkodva. A hét éves várakozás oka többek között az volt, hogy Michael Henneken énekes a "henyélést" megunva átigazolt az Adamantrába, a helyére pedig sokáig nem is kerestek új dalnokot. Végül a Winterbornból megnyerték maguknak Teemu Koskelát, az új lemezt mégsem csak vele rögzítették, hanem több más neves vendéggel: Mats Levén (ex-Therion, Yngwie Malmsteen, Sabbtail, Krux, Amaseffer, Radiance stb.), Tony Kakko (Sonata Arctica), Mike Vescera (ex-Loudness, Yngwie Malmsteen] és Mike DiMeo (ex-Masterplan, Riot, Creation's End). Ez azért nem gyönge társaság!

Sajnos azt kell mondjam, hogy egy ütőképes csapat önmagában véve még nem garancia a lehengerlő kimenetelre, kellenek jó dalok is. Nagyon vártam ezt az albumot, de - nem szégyenlősködöm, hanem leírom kerek-perec! - csúnya pofáraesés lett a vége. Az egy dolog, hogy a korábbi progresszivitás kikopott (néhány hosszabb hangszeres szóló ehhez édeskevés), de - fájdalom! - a lemezre fölkerült szerzemények egyszerűen középszerűek, még az instrumentális "Black Water" is unalmas, kiszámítható. Ahhoz képest, hogy hét évük volt az ötletelésre, az új anyag csinosítására, díszítésére, csiszolgatására, ez lehangolóan összecsapottnak tűnik.

Azt meg végképp nem értem, hogy egy olyan neves hangmérnök, mint Ted Jensen (Dream Theater, Bon Jovi, Megadeth) miként tudott ilyen tompa, erőtlen hangzást kikeverni a stúdióban. A dobhangzásból hiányzik minden dinamika, Timo Kauppinen gitárja pedig a szólók alatt úgy szól, mintha egy olcsó külső mikrofonnal rögzítették volna, amire előzőleg ráhúztak pár frottír zoknit.

Az év egyik fájdalmas csalódása ez az album, a híres vendégek is viszonylag enerváltan teljesítenek, kivéve talán az itt (is) zseniális Mike DiMeot - jó, mondjuk pont ő kapta a lemez legjobb dalát (Through My Prison Walls). A leghatározottabban követelem, hogy vegyék vissza a Masterplanbe!!!

Tartuffe