Nem mindennap adatik meg a blogíró-kritikusnak, hogy munkatársa/cimborája bemutatkozó lemezéről írjon. Az meg tényleg nagyon ritka kegyelmi pillanat, ha a kézenfekvő felkérés után nem kell zavartan szabadkozni, hogy izé...öö..., most éppen átalakítás alatt van a blog, meg ez az átkozott köszvény, tudod, … most éppen nem tudok írni, de majd egyszer, persze, nagyon szívesen, mi sem természetesebb…

Nem kellett kitérni és nem kellett felpuhítani az ilyen esetekben papírforma szerint szinte azonnal kikívánkozó, de a körülmények miatt nem leírható "amatőr szar" jelzős szerkezetet, ami persze a kötelező eufemizmussal "a jövőre nézve mindenképpen ígéretes"-re változik a cikkben, ha már semmiképpen nem sikerül kibújni a megírása alól.

A T-34 tehát kegyelmi pillanattal ajándékozott meg, ami azért ebben a formában mégsem igaz. Napi 8 órában ott voltam egyetlen szobányira az elhatározástól a megvalósulásig, tehát pillanatról nem igazán beszélhetünk, még akkor sem, ha szinte hihetetlen rapid módon, nem egészen két év alatt lett az elhatározásból egy szép kiállítású, hivatalos CD kiadvány.

Volt közben gitár-vásárlás (Rickenbacker és Gibson Les Paul - Made In USA), ami azért érdekes momentum, mert elég jól modellezi azt a zenekari törekvést, hogy nem szarral szándékoznak gurigázni. Volt megannyi koncert pl. 5 néző előtt, teljes erőbedobással, de nem volt egy pillanatra sem lassítás, elbizonytalanodás, mentek előre, mint a névadó vasszörny a kurszki tankcsatában.

Némileg (titkos) belső információ, de abban a bizonyos dolgozószobában - merthogy a munkavállalónak joga van számára megnyugtató közegben végezni a munkát - mindenre (értsd: m-i-n-d-e-n-r-e) Lemmy-szakáll van rajzolva. Ez a tény némi támpontot ad, ha a zenekar stílusát szeretnénk meghatározni. Egyszerű, de nem tufa, sőt nagyon is fifikás alapokon nyugvó hard rock ('n' roll) muzsika ez, a nagyon jó prozódiával megírt, konkrét magyar szövegeknek köszönhetően azonnal énekelhető, fogós dallamokkal, dalokkal.

Stílusán belül értékelve ez egy szinte hiba nélküli produkció, ahol nincsenek ugyan balkáni páratlan ritmusok (Monori Attila viszont ízlésesen, jó húzással dobol), nincs 10 ujjas tapping-gitárvarázslás (Benyhe-Kis László főleg a ritmusgitárt kezeli nagyon ötletesen, de a rövidke szólók is rendben vannak), nincs 8 oktávos hangszál akrobatika (Blaskovics Kristóf mélyebb fekvésű hangjában, dallamaiban, de a rövid idő alatt elsajátított basszusjátékában nagyon is ott van a hosszú zongorista évek minden tapasztalata), de ami van, az mind a helyén és mind profi módon, feelingből kivitelezve. Srácok, gratulálok, a "jövőre nézve ez mindenképpen ígéretes" és ezt most jó értelemben mondom!

Túrisas