Red Dragon Cartel: Red Dragon Cartel (2014)

red dragon cartel.jpg

Kiadó:
Frontiers/Universal

Honlapok:
www.reddragoncartel.com
facebook.com/reddragoncartel‎

Tudjátok, hogy mit jelent a "jóra hallgatott lemez" kifejezés? Régebben, amikor még többen is (ma már csak kevesen…) komoly pénzeket fizettünk ki egy-egy nagy kedvenc lemezéért és az első meghallgatás után kétségbeestünk, hogy a nehezen összespórolt zsét talán másik kedvencre kellett volna költeni a gyengébb formát mutató X ellenében, hirtelen elindult bennünk egy pszichés folyamat, amely egyrészről nem hagyta veszni a pénzt, másrészről nem engedett foltot hagyni a nagy kedvenc munkásságán. Megjegyzem, az alább vázolt a pszichés folyamat és az objektivitás nem járnak kéz a kézben….

Tehát a következő meghallgatás már azzal a módosult tudatállapottal és ebből fakadó premisszával indított, hogy ez egy kitűnő lemez, és ha nem hallom meg magam is, akkor nem értek a zenéhez és mehetek kifelé a teremből. Aztán ezek a rétegek minden újabb hallgatással szépen épülnek egymásra, mígnem találkozok a cimborával és mondom neki, hogy X elsőre tényleg furcsa volt, de többszöri meghallgatás után már kurva jó lemez, talán az eddigi legjobb munkájuk. (Nota bene! Nem tartoznak ebbe a körbe azok a megjelenések, amelyek többhallgatásosak ugyan, de valóban nagyszerűek.)

Nos, nem véletlen írom én ezt a nagy kedvenc, Jake E Lee (Ozzy, Badlands) come backje kapcsán. Ha ezt a lemezt sok pénzért veszem meg húsz évvel ezelőtt, tuti, hogy toplistássá hallgatom, pedig objektíven, sőt talán némi jóindulattal is, ez csak egy tisztes iparosmunka egy gitároslegendától. De a név, ugye… Ozzy legendás gitárosa nem ad ki a kezéből csak kiváló anyagot, tessék ehhez hozzáigazodni a tudatállapotnak, kérem szépen! És becsapható a psziché, mert Jake nem felejtett el gitározni, iszonyú dög van a játékában, bár olykor nem éppen simogató a stílusa, mondhatnám, a fülnek itt-ott nagyon meglepő hangokat talál a fogólapon. Azt sem állítom, hogy a lemezbe préselt, szőrös, zsigeri, kicsit talán befelé forduló hard rock nem működik igazán, de ha mindezen dalokat egy tehetséges, de névtelen amerikai srác jegyzi, akkor tiszta tudattal és objektíven rámutatunk, hogy hol az egyértelmű Ozzy hatás (Deceiver), hol Def Leppard !!! (Shot It Out), hol ős-Black Sabbath (War Machine)- Elmondjuk, hogy a Cartel jó diákként megtanulta és felmondta a leckét, de szerencsére az osztályban ülnek még többen is ilyen képességekkel.

jake-e-lee-photo.jpg

Mivel azonban jól ismerjük, nem igazán tudunk elfogulatlanok lenni. Személy szerint nekem ő a Rhoads utáni korszak legkedvesebb Ozzy-bárdistája a nem gyenge mezőnyben. Úgyhogy nagyon-nagyon vártam már, hogy ne csak instrumentálisan kísérletezgessen (A Fine Pink Mist, 1996), ne csak blues-oljon, egyébként kitűnő színvonalon (Retraced, 2005), hanem igazi zenekarral térjen vissza, mint gitárhős.

Akárhogy is, ha cipőkanállal is, nyögvenyelősen, de végre mindez megtörtént, újra belebújt a cipőbe, én pedig megyek, mint a pinty a koncertre, megveszem ott a lemezt is (sok pénzért...), és lehet, hogy ebben a pillanatban már át is állt az agyam, mert végezetül csak annyit vagyok képes kritikaként elrebegni, hogy Jake fiam, ez is remek lett, bár a Badlands címmel leadott házidolgozatod még ennél is sokkal jobban sikerült…

Túrisas

Címkék: lemezkritika