Kenziner: The Last Horizon (2014)

Kenziner .jpg
Kiadó:

Power Prog Records

Honlapok:
www.kenziner.net
facebook.com/kenzinerofficial

A Power Prog Records most nagyot nőtt a szememben! Külön hálás vagyok nekik azért, mert fölkaroltak két tehetséges finn bandát a neo-klasszikus power-prog vonalból: az Adamantráról és a Kenzinerről van szó. Mintha csak személyesen nekem akarnának kedvezni, tudván-tudva, hogy egyik abszolút kedvenc stílusomról van szó… A Kenziner, és zenei atyja, Jarno Keskinen gitáros rászolgált erre a támogatásra, de szüksége is van rá, mert hiába dolgozik szinte folyamatosan a '90-es évek óta, a szerencse és az igazi sikerek mindeddig elkerülték.

A Kenziner "Timescape" című bemutatkozó lemeze nagyon ígéretes volt, az Adamantrát és az Anthrielt messze megelőzve küzdöttek a megtisztelő "finn SymphonyX" címért. Sajnos a folytatás (The Prophecies, 1999) érezhetően gyengébb lett, és nem használt nekik az sem, hogy a kis Leviathan kiadóval szerződésben a kifogásolható hangzás tekintetében sem tudtak előbbre lépni. Sőt! Mindezt tetézte, hogy Stephen Fredrick énekes orgánuma egyszerűen elégtelennek bizonyult ebben a komoly elvárásokat támasztó műfajban. Mivel a Kenziner motorja egy ideje már csak az olajat literszámra köpködve kínlódott, Keskinen létrehozott egy új formációt Virtuocity néven. Ők is két lemezt értek meg (Secret Visions – 2002, Northern Twilight Symphony – 2004), de végül ugyanúgy a Kenziner sorsára jutottak – megjegyzem: ugyanazon okok miatt…

Keskinen most új életet lehelt a Kenzinerbe, egy teljesen új csapatot toborzott maga köré (pl. Status Minor és Thunderstone tagokból), és Nino Laurenne (Sonic Pump Studios), valamint a Power Prog Records segítségével – nem akármilyen kitartásról téve tanúságot – újfent rajthoz állt. A Fredricknél jobb képességű Markku Kuikka (Status Minor, Thaurorod, The Ragged Saints) nyerő húzás volt, most végre olyan énekese van a bandának, aki kifogástalanul teljesít. A lemez hangzása is sokkal teltebb, erőteljesebb.

Keskinenben mindig is éreztem a potenciált, de a "The Last Horizon" minden kétséget kizáróan eddigi legjobb alkotása. Nem mondom, hogy minden tekintetben 100 %-os, de ki az? Még a műfaj koronázatlan királyának számító Michael Romeo sem az (különösen mostanában). Érdekes módon a lemez sokadik meghallgatása után sem elsősorban a SymphonyX, hanem a Vitalij Kuprij-féle Artension ugrik be, de itt valahogy jobbak a nóták, és az egyébként nyilvánvaló hangszeres virtuozitás is jó érzékkel alá van rendelve a daloknak. Nincs mese, ez is megy az Adamantrával egyetemben az éves toplistára! Hogy hányadik lesz, azt majd a sok-sok figyelmes hallgatás fogja eldönteni. Végül sietek megjegyezni: bármit is gondoljunk Malmsteenról és a való világgal végképp megszakadt kapcsolatáról, mindez: beleértve a SymphonyX-et, az Artensiont, az Anthrielt, az Adamantrát és a Kenzinert, neki köszönhető, hozzá vezethető vissza, belőle nyerte eredetét.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika