Kiadó:
Radtone Music

Honlap:
www.qantice.com

Jóllehet, a Qantice-t a reklámszlogenek a legjobb francia power metal csapatnak titulálják a Heavenly óta, nagyot csalódhat az, aki a Gamma Ray iskola eminens tanulóinak reprodukált világát várja: a dalok ugyan tartalmaznak minden olyan klisét, amivel az euro-power birodalmában találkozni lehet – és ezt itt jó értelemben mondom –, a kialakult végeredmény mégis inkább idézi a túlszimfonizált, barokkosított Kamelotot és a Sonata Arctica kommersz, musicales próbálkozásait, mintsem a szeretett germán kardcsörtetést. Amit, mint tudjuk, amúgy is utálnak a franciák.

A kulcsot – nem, amit beadnak, hanem ami megfejtésül szolgál – elsősorban az énekes, a norvég PelleK szolgáltatja, akinek hangja szerencsére nem annyira szentimentális, mint Tommy Kareviké, és sajnos nem annyira heroikus, mint Fabio Lione-é, ám tökéletes pótszerként szolgálhatna mindkét csapatban. Ehhez járul hozzá, hogy a Qantice a klisék felhalmozása mellett szívesen nyúl a musicalekben kipróbált, hatásvadász stílusmixeléshez, ami a nyilvánvaló giccsfaktor mellett – a dallamok kiválóságának köszönhetően – mégsem válik ízléstelenné. A címadó "Phantonaut"-ban például egyszerre keveredik a XX. század elejének geil tánczenéje a francia újhullám filmes audio-zokogásaival, mindez kétlábdobos, speedelős-szimfonikus környezetben: ha nem hallod, nem is hiszed el, hogy működik, ha meg hallod, nem hiszed el, hogy merték ezt megcsinálni. De merték, és legalábbis nálam, működik a dolog.

A Kamelot hatása természetesen nyilvánvaló, ám a Quantice nem merevedik bele a zenei melodráma önsajnáló szerepébe, és nem is akar művészinek álcázott ötlettelenséget sugározni: ha kell, elropja a táncot – Slayer Jig –, de ha kell, cirkuszban mutogatja magát – The Last Circus –, ahol PelleK a szomorú bohóc szerepében játszik kettős játékot, hiszen nem tudni, most Harlequin énekel, vagy a tökéletesen megidézett Lione?

Csaponganak hát a fiúk a szimfonikus-teátrális partok között ide-oda, mint a hánykolódó hajó a hullámos tengereken, és az, hogy nem lett borulás a vége, mindenképpen dicséretre méltó. Ahhoz persze, hogy élvezni tudd, nem kell hupililát hánynod a tengeri-betegségtől, illetve a sablonok által felépített világtól, amiben ott a "túljátszás" minden eszköze, az érzelmi ömlengéstől kezdve az ezzel tulajdonképpen éppen ellentétes kétlábdobos menetelésig, a sci-fi ihletésű szinti témáktól a kamarazenészi szólókig.

A stílusok keveredéséből adódóan úgy érzem, mégsem lett eklektikus az eredmény, azonban a "The Phantonauts" nem feltétlenül fog tetszeni még a szimfonikus metal hívőknek sem, ahhoz egy csipetnyivel több fém kellett volna, a musicales ujjgyakorlatok rovására, és a hangzásban is jobban előtérbe kellett volna hozni a gitárokat. Hiába, no, nem minden csapatnak adatik meg egy Luca Turilli, aki a filmzenét is barokk-powerbe képes varázsolni, így azonban kevés a menetelős, ökölrázós téma ahhoz, hogy ne emlékeztessen az egész inkább egy gitárokkal megtámogatott színpadi előadásra. Még szerencse, hogy szeretek színházba menni, és ha Te is így vagy vele, nyugodtan tegyél egy próbát a Qantice-szel.

Garael