Kiadó:
Rat Pak Records

Honlap:
facebook.com/ronnymunroefb

Ronny Munroe, a Metal Church jelenlegi frontembere mind 2011-ben kiadott szólóprodukciójával, mind tavalyi templomi tevékenységével év végi TOP-listámra tudott kapaszkodni, így jogosan várhattam sokat az újabb etaptól, melyben a gárda gitár fegyvernemét – a 2011-es műveletekhez hasonlóan – egy igazi marsall – Stu Marshall – vezette a csapásmérő műveletekbe. Marshall kiváló gitáros, játéka főleg ebben a szikár, Judas-US power közeli világban képes kibontakozni, ahol Munroe sikolyait csak a vijjogtató, néha apokaliptikus futamok tudják überelni. Sajnos Munroe a legutóbbi szóló epikus világát a sokkal egyértelműbb, mondhatnánk egyszerűbb, lecsupaszított, pőre power felé nyomta, ahol a refréneknek legfeljebb egy-két szó jut, és a lüktető, ám nem túl bonyolult, törzsi riffek mellett a dallamokat akár egy óvoda gyermekkórusa is énekelhetné: ezt sem a fülbemászó jelleg, hanem a ritmizáláson alapuló kezdetlegesség miatt. Még jó, hogy a sikoltás is megy a Katica csoportnak, bár talán nem annyira összeszedetten, mint az egyébként jó formában lévő énekesnek.

Pedig a szerzemények alapváza nem rossz, a kereteket adó, általában középtempóban dübörgő riffek, és az "ec-pec kimehetsz, holnapután bejöhetsz" dallamok közé ékelődött gitármunka megfelelően dinamikus és változatos ahhoz, hogy a kitöltő tartalommal remek, impulzív alkotás szülessen, de Munroe nincs elég jó formában, hogy az instrumentális szekció mellett néhány épkézláb refrént is összehozzon. Marad tehát a stílus jól bevett, ám számomra antipatikus szokása, a két hangból álló dallamtéma, ami legfeljebb támogatni tudja a riffeket, de konstruktív kiegészítésre már képtelen. Pedig hallgasd csak meg a "Not You, Not Me" keleties gitárfutamainak felvezetését és kibontakozását, amit csak egy hajszál választ el attól, hogy kiemelkedőt alkosson: a monoton énekmunka nem tud egyebet, mint a törzsi munkadalok, ahol a ritmusra kalapálás bármennyire is produktív, művészinek – és főként élvezetesnek – aligha lehetne nevezni.

A korábbi szólóalbumra jellemző Dio-érzés talán csak a "Pray"-ben jön elő, de ezt a dallamvázat Ronny már sokadik alkalommal süti el, így izgalommal csak az tölt el, hogy kitaláljam, melyik legutóbbi számban hallottam, a "Ritual Damage" primitív dallamra felfűzött ismételgetése pedig csak a gitárszóló miatt ment meg a "Hearing Damage"-től.

A meghívott vendégek sem tudnak sokat hozzátenni a hallottakhoz: George Lynch egy már 20 éve is elkoptatott riffre penget rutinból néhányat, Pamela Moore pedig, aki évtizedek óta az OM sikeréből él, abszolút felesleges duettet produkál, melyben erőtlen hangját Munroe úgy söpri el, mint Németország Nationalelf-je a brazil reményeket. (Igaz, hogy az egyetlen épkézláb refréntémát ebben a dalban sikerül összehozni, lehet, hogy a Teslából ismerős Dave Rude közreműködése a dallamérzékenységre is hatott.)

Kár, hogy Ronny nem ücsörgött még egy kicsit a dalokon, mert a riffek, valamint a kialakított és eljátszott gitártémák megérdemelték volna, hogy ne egy fémhangzással feldúsított power-mondókagyűjteményt kapjunk, amit viszont korhatáros jellege miatt még a célcsoporttá vált óvodai állomány sem tud élvezni. De sajnos én sem.

Garael