A nagy uborkaszezon idején mit is csinálhatna az ember: beáll a sorba és listázik egyet. Lehet, persze, hogy a DR olvasói táborának – van ilyen? – zöme nem éppen a címben szereplő műfajt részesíti előnyben, én viszont igen – a liberalizmusnak úgyis leáldozott, és ha munka alapú társadalom épül, akkor legalább olyan munkát végezzünk, amihez van is kedvünk.

Tartuffe barátom, mint a progresszív zenék kukaőre – félre a röhögéssel, Ti mikor kukáztatok utoljára? No, ugye… – persze csak mosolyoghat a ritkaságot előtérbe izzadó attitűdömön, hiszen az euro-power stílussal ellentétben, melynél a nyolc perc már komoly erőfeszítést igényelhet, hogy ne egy rövidebb szerzemény kétszer "copy+pastetelt" verziójának tűnjön, egy valamire való progresszív szerzemény ilyen hossznál kezd felnőtt jegyeket mutatni. Szerencsére blogunkon mindenkinek joga van bármilyen meghökkentő, sőt irracionális dologgal előállni – lásd borok propagálása –, így legyen ez most az én agymenésem, hátha a többiek is kedvet kapnak a listázáshoz, és ARP zenei hiányosságainak felsorolásán kívül kapni fogtok pár személyes lajstromot is.

Mint mondtam, az euro-power esetében elég ritka dolog ilyen terjedelmes dallal előállni, bár azért még mindig nagyobb esély van erre Helloween-nél és társainál, mint a punk, vagy grindcore gyorscsapatos zenészeinek vágtáiban, ami az említett stílusok személyes preferálási indexét tekintve igencsak szerencsés dolog.

S ha már Helloween: mivel a műfaj megszületése tulajdonképpen az ő nevükhöz fűződik, nem is lehetne másképp, minthogy az első és talán legismertebb nagyepikát is ők mesterkedték össze. A "Helloween" és a "Keeper Of The Seven Keys" opuszok megszületésük óta megkerülhetetlen alapvetésnek bizonyulnak – ezért nem is fognak itt szerepelni –, ráadásul bőven hatottak a műfajból oldalágon kinövő szimfonikus metal monumentális alapokon nyugvó sztenderdjeire is.

De elég a szócséplésből, melynek végigolvasása alatt talán már listám valamelyik szereplője is lepörgött volna, íme hát a számomra legkedvesebb galopp-monolitok, remélem, hogy egy-kettő számotokra is felfedezni való meglepetést fog nyújtani. (Hiába van egy előadótól több esélyes aspiráns is, úgy gondoltam, hogy egy együttes/zenész csak egy szerzeménnyel szerepelhet – unalmas is lenne a fél Rhapsody, Gamma Ray, vagy Helloween diszkográfiát sorba venni. Ja, és ez egy személyes összeállítás, úgyhogy ne hányjátok a szememre esetleges kedvenceitek hiányát, én látatlanban is elfogadom több tucat, teljesen helyes lista párhuzamos létezését.)

+1 Kamelot: Memento Mori

Rúgjuk fel rögtön elején a szabályokat, és kezdjük a plusz eggyel, ami már csak azért is kilóg kicsit a többi közül, mert elkövetője sosem volt az a tipikus euro-power csapat, jóllehet, az alapok felismerhetően onnan jöttek, főleg a korai műveket tekintve. A Kamelot "Memento Mori"-ja éppen azt a határvonalat csípte meg, amikor a csapat még elő tudott keresni annyi spirituszt, hogy az érzelmes részek mellett felálljon a szőr a keményvonalas heavy metalosok hátán is, már ha a PVC dzseki engedte.

10. Angra: Unholy Wars

A Rebirth album volt a "Matostalanított” Angra első produktuma, mellyel bizonyították, hogy pótolható a pótolhatatlan is. Akárhányszor hallgatom, mindig beleborzongok, ahogy a dal kezdetén felhangzanak a törzsi dobok, és szinte capoeirás hangulatot teremtve ágyaznak meg a hagyományos brazil-folkos dallamokkal sodródó euro-galoppnak. Kár, hogy nem tudok szaltós rúgást produkálni, pedig erre a zenére minden bizonnyal megpróbálnám.

9. Gamma Ray: Armageddon

1999-ben a Gamma Ray "Powerplant" albumával megnyerte a Metal Hammer aktuális hangpróbáját, teljesen jogosan. A kissé keményebbre vett dalok büszkén hirdették a tradicionális metal melletti fekete öves kiállást, az Armageddon pedig egyetlen szerzeményben sűrítette össze a csapat Queenes, Judas Priestes, Helloweenes gyökereit, melyeket Bruce Willis is szívesen hallgatott volna a Föld megmentése közben.

8. Luca Turilli: King Of The Nordic Twilight

A Rhapsody tehetséges húrnyüvője igazán komolyan vette a szimfonikus ihletésű metalt, hiszen szólóműveiben – ha több gitárral is, és kevésbé grandiózusan – tulajdonképpen ott folytatta, ahol anyacsapatában abbahagyta. A kissé világvége hangulatú hisztérikával induló "nagyepika" aztán tartalmaz mindent, ami korábban Lionéékat is trónra ültette, Olaf Hayer énekesnél pedig nem is lehetett más alkalmasabb arra, hogy az Elfeket folkos fém-csárdásra csábítsa.

7. The Dark Moor: The Dark Moor

A musical-metal elsőszámú spanyol képviselői olyan imádni valóan szolgáltatják a habos-cukros giccset, hogy képtelenség rájuk haragudni. Szimfonika, kórusok, popba-hajló dallamok, egy egész Broadway idényre elegendő érzelem: a csapat önmeghatározó számánál nem is alkothatott volna alkalmasabbat arra, hogy a jó ízlésű rocker hupililát hányjon. Még szerencse, hogy ilyennel nem rendelkezem, így nem kell látens vonzódásom miatt két százas szöggel belekarcolni a betonba, hogy heavy metal.

6. Helloween: Mission Motherland

A true metal reneszánszt világra hősködő "Glory To The Brave" előtt egy évvel a Helloween már megmutatta, hogy hol lakik a metál-isten. A hagyományos euro-powerből ekkorra már ki-kiszigorkodó csapat jól átverte a híveket, mikor a "Mission Motherland" lágy, szinte világzenés kezdésével valami epikus balladát sejtettek. Hát nem, nagyon nem, jóllehet ha finomkodó – bár ezt a szót ennél a számnál idézőjelesen lehet csak használni – space rock-féle progressziót kiáltotok, akkor kénytelen vagyok helyeselni.

5. Emir Hot: Sevdah Metal Rhapsody

Balkáni hangulat – nem, nem a félig megépült, lepusztult házakra gondolok –, Malmsteen-i gitárhősködés és a folkzene elképesztő integrálása a fémes környezetbe, ez bizony akkor is unikum, ha a metódust számtalan együttes próbálta követni, persze fele annyi sikerrel, mint amennyi Emir Hotnak megadatott. Sajnos, csak művészi értelemben. Egy méltatlanul hanyagolt album méltatlanul ismeretlen csúcsa, ami szinte kiköveteli magának a főhajtást.

4. Stratovarius: Destiny

Hogyan lehet a gótikus mélabút pattogós metál futamokkal összeilleszteni? Hát így. A személyes válságon áteső Kotipelto talán még sosem énekelt ennyi érzelemmel a hangjában, a sorokból sugárzó elidegenedés pedig szinte megfacsarja a hallgató szívét. Még szerencse, hogy a jellegzetes dallamok nem engedik a könnyfakadást, mert milyen is lenne ökölrázás közben zokogni?

3. Avantasia: The Seven Angels

A második Avantasia album képes volt arra a ritka teljesítményre, ami a sikeres daraboknál olyan, mint a fehér holló: elérni az etalon debüt színvonalát, amit annak idején nemes egyszerűséggel csak a Keeper albumok harmadik részének neveztem. Ez pedig tőlem több mint elismerés. A "The Seven Angels" pimaszul, nyitószámként arat le minden babért, mert ahol ilyen koherensen egyesül az euro-power a Meat Loaf-féle zongorás aréna rockkal, ott több van, mint szerencsés konstelláció: tehetség, mégpedig átkozottul sok.

2. Lost Horizon: Highlander

Daniel Heiman megaénekes méltatlanul kevéssé ismert csapata csak két albumot rakott az asztalra, de azok ütnek, mint József Attila tőkét csapkodó fejszéje. A  hasonló című film sikerét meglovagló "Highlander"-ben aztán mindent összehoznak, amiért csak szeretni lehet a stílust – meg persze utálni – , a több elemből építkező dal megoldásait hallgatva csak kapkodjuk a fejünket: már ha közben nem vesztjük el, mint a megboldogult halhatatlanok zöme.

1. Rhapsody: Symphony Of Enchanted Lands

Minden a Rhapsodyval kezdődött. Mármint a szimfonikus metal univerzumban. A debütalbum még közelebb állt a forrás euro-powerhez, de a második etap már teljes vértben-fegyverzetben hirdette, hogy új stílus született. Turilli Bach imádata mellett csak az a nyilvánvalóbb, hogy Lionénál abban az időszakban senki sem tudott közelebb kerülni az operai énekstílushoz, kivéve természetesen egy bizonyos hölgyet, a címadó szerzemény pedig maga a stílus sűrített rapszódiája, ami több követő csapat egész diszkográfiájára elegendő ötletet halmozott fel egyetlen szerzeményben. Ja, és elegendő volt listám első helyéhez.

 Garael