Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.hammerfall.net

Jó időben jó helyen – adhatnánk választ a Hammerfall késő kilencvenes évekbeli sikerének titkára, ha nem lett volna még akkoriban is pár olyan csapat, akik messzire vágták volna el a bizonyos kalapácsnyelet, ha összehasonlításra kerül sor. Mert ne mondja már nekem senki, hogy a Helloween a "The Time Of The Oath"-szel, a Stratovarius az "Episode"-dal, a Rhapsody a "Legendary Tales"-szel – ami ráadásul egy új alstílus létrejöttét is eredményezte –, a Manowar a "Louder Than Hell"-el nem vert köröket az egyébként ügyes iparos munkát összehozó – de nekem már akkoriban is egy fémes Stormwitch koppintásnak tűnő – svéd fémbrigádra. Az, hogy a klasszikus heavy metal "(r)Evolution"-jét mégis a csapathoz köti a fémközvélemény, olyan faktora a karriernek, ami túlmutat a ráción, de hát a művészetben fene vigye el az ésszerűséget. Vagy sújtson rá egy ötkilós Népszava-kalapács.

Persze az, hogy a "Glory To The Brave"-vel figyelembe álló banda tudott élni a lehetőséggel, mindenképpen a tehetség bizonyos aspektusait bizonyítja, és legyek Faló, aki Hamm, mer' fal – tudom, ez nagyon szar volt –, ha nem élveztem pár ökölrázós slágerüket az évek folyamán. Oké, azt be kell ismerni, hogy ezek a darabok nem a zeneművészet csúcsát jelentik – talán még a közepét sem –, de amolyan egyfogyasztós termékként jól reprezentálták a metal ezen ágának közeli – és egyben távlati céljait.

Ennek ellenére most is azt vallom, hogy Hammerfallék egy más időben, más helyen nem tudtak volna olyan reménység-státuszt kiharcolni maguknak, amivel 2014-ig hülyíteni tudják a jónépet – mielőtt még felhördültök, néha bizony engem is. Rendben, én nem igazán tartoztam soha a vérfanok közé, de azért mindig meghallgattam a csapat éppen megjelenő albumát, hogy az utóbbi időkben megjelentek esetében aztán - a jellemző metal attitűddel - dobjam félre: tudjátok, csalódni jobban szeretünk, mint lelkesedni, bár nálam ez a szó nem éppen megfelelő, mert sosem voltak túlzott elvárásaim velük szemben.

Talán éppen emiatt nem ájultam bele a fémágyba, mikor meghallottam a szokásos fal dumát a "gyökerekhez való visszatérésről", mert ha ez maradéktalanul megvalósul, akkor legfeljebb ismét kiválthatják a bárcát, ja, nem, az másvalaki volt, tehát a céhlevelet a legjobb iparosok közé.

Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó – és ezért a "(r)Evolution"-nel sok jót kapunk, még akkor is, ha a fiúk minden igyekezetük ellenére sem tudják megkötni a hasonló stílusban mozgó Dream Evil cipőfűzőjét – ahhoz Cans-nek egy bajnoksággal feljebb kellene játszani, bár a lemezen nyújtott teljesítménye gyakori énektanár látogatásról tanúskodik, mégpedig példás eredménnyel – de az említett igyekezetet kár lenne tőlük tagadni. Nem is igazán tudok belekötni a panelek tologatásába, melyek valóban a csúcsidőszak deja vu-jét teremtik meg – de számomra túl biztonsági a játék: tudod, olyan, mint Klicskoék boksza, ami vitathatatlanul eredményes és iskolázott, de hiányzik belőle az, amiért az emberek őrjöngeni tudnak a bunyóért. Igen, ebben a műfajban vér kell, és zokogás, még úgy is, ha a hangulat a 300 című film túldramatizált giccsét idézi, és a dalok által keltett joviális, mértéktartó fejbiccentést sosem fogja helyettesíteni a zene hatására kirobbantott léggitárral előadott őrjöngő szólót a tükör előtt.

Ennyi van a csapatban, és nem több – nem is volt soha –, de ez, minden jóindulat ellenére kevés ma már az üdvösséghez, mikor a visszatérés mércéje az Accept, a stabil színvonalé meg a Helloween. Ha pedig nincsen igazam, sújtson le rám a lemezborító kalapácsa, és felejtsd el a kritikát.

Garael