Kiadó:
Magna Carta

Mike Varney producer, a Shrapnel és a Magna Carta kiadók atyja, így az instrumentális gitár lemezek (avagy a nagy nevű shredderek) lánglelkű támogatója alighanem megirigyelte a The Winery Dogs (Mike Portnoy, Billy Sheehan és Richie Kotzen) sikerét. Létrehozott hát egy hasonló A-teamet (szuper csapatot), hogy világhírű zenészek tolmácsolásában dögös blues rock nótákkal kedvezzen azoknak, akik a '60-as, '70-es évek klasszikus bandáin szocializálódtak.

A dolog nyilvánvalóan "kalkulált", hiszen nagyon direkt módon merítenek a rendelkezésre álló tekintélyes zenei örökségből: a példaképek, inspirációk között ott találjuk elsősorban a Led Zeppelint, a Creamet, a Grand Funk Railroadot, sőt talán még a "Mark 3" Deep Purple-t is (a későbbi Coverdale-Hughes korszakból). Ezek közül egyértelműen a zeppelines hatások a leghangsúlyosabbak, a lemezt indító "Hell No" riffje és verzéje pl. annyira hasonlít a "Black Dog"-ra, hogy abból akár bírósági ügy is kerekedhetne.

A formáció két meghatározó alakja Kelly Keeling, aki korábban pl. Michael Schenkernél dalolt, valamint Vinnie Moore, aki ugyan neo-klasszikus gitárhősként kezdte, de mostanában inkább az UFOban penget nagyokat. Keeling - Robert Plant fiatalkorát idézve meg - nagyon ügyesen hozza az itt elvárható karcos, blues alapú éneket, a valódi meglepetés azonban mégis Vinnie Moore, akit sohasem hallottam még ennyire "koszosan", ilyen bluesosan játszani. Persze teker nagyokat, ahogy az elvárható, s ezzel el is viszi a hátán a projektet.

A helyzet ugyanis az, hogy egy-két kivétellel nem igazán sikerült fogós, fülbemászó dallamokat írni, ráadásul túl lassúra is vették a tempót. Több dögös, húzós, beindulós nóta kellett volna, mint amilyen pl. a "Hell No", "Never Trust A Woman", "The Hands That Feed You", vagy amilyen a "Hit The Road" lehetett volna, ha nem szarják el azzal a gány refrénnel. Ennek ellenére a Red Zone Rider fele-fele arányban egész szórakoztató retró anyag lett, amit egy-két nóta erejéig simán elő lehet vezetni egy sörözős buliban.

Tartuffe