Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.enchantband.com
facebook.com/enchantband

Annak, hogy oldalunkon eddig egyetlen Enchant albumot sem recenzáltunk nagyon egyszerű oka van: mi 2008 januárja óta működünk, az utolsó Enchant lemez (Tug Of War) pedig 11 éve, 2003-ban jelent meg. Az együttes soha nem oszlott föl hivatalosan, egyszerűen csak a sors szele különböző irányokba, élethelyzetekbe, városokba fújta szét a tagokat. A banda két legmeghatározóbb alakja, Douglas A. Ott gitáros és Ted Leonard énekes az elmúlt 11 évre sem hibernálták magukat, hiszen írtak zenéket, muzsikáltak együtt más formációkkal, de mostanra megérett bennük az elhatározás, hogy tovább szőjék a varázslat (ld. Enchant) szálait.

Azoknak, akik annak idején, a '90-es években és a 2000-es évek elején lemaradtak az Enchantről, annyit mindenképpen el kell mondani, hogy tipikus kaliforniai progresszív rock formációról van szó (s itt a jobban informáltaknak azonnal beugrik a Spock's Beard), de erős brit prog-rock hatásokkal. Nem véletlen, hogy Steve Rothery, a Marillion gitárosa fedezte föl őket annak idején, sőt első lemezük produceri munkáit is vállalta. A banda soha nem a káprázatos hangszeres teljesítményre épített, inkább a tördelt ritmusokra és a szokatlan, de könnyen emészthető, szuggesztív dallamokra.

A banda közel negyed évszázados létezése alatt mindössze nyolc albumot jelentetett meg (beleértve  a "The Great Divide"-ot is), így aligha lehet látványos, meglepően termékeny karrierről beszélni. Ami engem illet, munkásságuk csúcspontjának a "Break" (1998) című lemezt tekintem. Reméltem, hogy ehhez fognak visszanyúlni, de ők most is a saját útjukat járják. Arról persze szó sincs, hogy valami meglepővel, merőben újjal álltak volna elő; most is ugyanazt a muzsikát játsszák, ugyanazt a stílust képviselik, mint a '90-es évek elején, de talán egy kicsit kényelmesebben, öregurasabban. Ez az életkorukat tekintve érthető, de azért jó lett volna kilépni párszor a stabil középtempóból. A másik problémám, hogy Ott gitárhangját igazán modernizálhatták volna (nekem furcsán tompán szól), sőt a tudatosan "élőbbre" kevert dob-sound sem győzött meg egyáltalán.

Minden kritikai észrevételem ellenére szeretem ezt az albumot, mert visszahozza azt a virtigli Enchant érzést, amit 11 évig kellett nélkülöznöm. Ennek ellenére, ha hirtelen ellenállhatatlan vágy törne rám, hogy meghallgassak pár jó Enchant nótát, a mai napig inkább a "Break"-et venném elő.

Tartuffe