Kiadó:
Retro Média

Honlap:
www.pmobil.hu

Bevallom, nagyon meglepődtem azon, hogy az új P. Mobil albumról a megjelenés után bő egy hónappal sem találtam még kritikát, sem a nyomtatott, sem az elektronikus sajtóban, bár én is elég nehezen szántam rá magam, hogy klaviatúrát fogjak és bitekre vessek pár gondolatot. Hogy miért? Egyrészt, mert semmi kedvem végtelen hadakozásra azzal a rajongói réteggel, akiknek más a véleményük az albumról, mint nekem – már ha felkeresik oldalunkat, aminek látogatottsága olyan, amilyen –, másrészt Schuster Lóránt betegségének híre természetesen csökkentette az objektivitás mértékét: hiába, no, miért én legyek az, aki – elismerve és hangoztatva Lóránt rocktörténeti szerepét – esetleges kritikai észrevételeivel akár egyetlen rossz pillanatot is szerezzen a hírek szerint súlyos műtéten átesett művésznek?

Mert az egyértelmű hangszeres és zenei erényei mellett nem mondhatnám hibátlannak az albumot. Az biztos, hogy ennyire komor és búcsúzó jellegű lemez még nem került ki a Mobil-műhelyből – bár lehet, hogy csak én magyarázom bele a szövegekbe az elégikus hangulatot –, és a csapatra olyannyira jellemző szarkazmus relatív visszaszorulása nem igazán tett jót a hallgatói kedvnek, mert mit is vár az egyszeri rajongó egy legendától? Természetesen olyan rockhimnuszokat, melyekre évtizedeken keresztül hivatkozhat a hallgató, és mint amilyenek bőven teremtek a Mobil klasszikus és "neoklasszikus" időszakában. Nos, ilyen kevés van, és ha a "Nyomjad Papának" ezt a szerepet is szánták – amivel annyiban történelmet írtak, hogy eddig még nem született sperma-induló –, akkor rosszul tették: úgy gondolom, még a "kutyamentalitás" sem bírja el a téma ilyen formában történő tálalását. Ez bizony, hogy stílusos – vagy a számhoz mérten stílustalan – maradjak, egyértelműen "mellélövésnek" bizonyult.

A zenei aláfestés végig remekül idomul a "felvázolt" szövegi hangulathoz, a Cream-Hendrix fémjelezte heavy blues riffek és szólók egyértelműen a lemez erős oldalát képezik, jóllehet, a vintage jelleg mellett én elbírtam volna több, a "Szexrabszolgához" hasonló, derűsebb, tempósabb szerzeményt is, a "Ne játszd újra, Sam" játékos, ötletelős-felelgetős pillanatairól nem is beszélve. S ha már zenei ötletek: a csapat instrumentális, valamint vokális szekciója a kissé monokróm muzikális világ mellett egyértelműen az album központi súlyponti elemét képezik, és ha a billentyű az én ízlésemhez mérten kissé hátra is lett keverve, az élvezetes gitármunka mindenképpen a veterán Sárvári és társai tehetségét dicséri.

De pár szót még a számokról. A Honfoglalás egyfajta nézőpontba foglalt folytatásának felfogható nyitó szerzemény a torokénekkel dúsított "sámán-elemek" jelenlétével, ha nem is induló jelleggel, de egyértelműen zászlóshajóként vezeti fel az elkövetkezőket: a politikai állásfoglalást szerencsére a történelemre hagyja a szövegíró, bár a Kádár fricska mellett én a nyilas terrornak is adtam volna egy seggbe rúgást. A "Nyomjad papa" sokkja után felcsendülő lüktető, örvénylő "Nagyon Fáj”, vagy a kissé monoton, ám jellemző vintage riffel nyomuló "Nem akartam megszületni" a P. Mobil hagyományok remek közvetítői, a Zeppelin-hatású "Élve vagy halva" pedig a téma nyomasztó jellege ellenére is élvezetes. Azt azonban kénytelen vagyok megjegyezni, hogy véleményem szerint az alkotók majdnem minden számot "túlírtak", a refrének sokszori ismételgetése a kevesebb több lett volna képzetét kelthetik: meggyőződésem, hogy az öt perces átlag hosszat lehetett volna szűkebbre is szabni. Mindezek mellett érződik, hogy a zeneszerzés során rengeteg apró ötletet sikerült elrejteni, melyek felfedezéséhez ezúttal nem elég egy-két hallgatás, de ez ugyebár mindenképpen az erényekhez tartozik, főleg egy ilyen ösztönös műfajban.

A bónusz számokból számomra a "Kétforintos dal" akusztikus verziója bizonyítja be igazán, hogy Baranyi László torkában ott van a nagy elődök öröksége (némi Tony Martin-féle párhuzammal) – ez bizony mesteri (és nem farkasüvöltéses) lezárása az albumnak.

Összegzésként mégis, mit írhatnék? Természetesen mielőbbi gyógyulást Schuster Lórántnak, és a lemezen szereplő dallal ellentétben, igenis, játszd még újra, Sam!

Garael