Kiadó:
Ulterium Records

Honlap:
facebook.com/blackfategreece

Nem várom el senkitől, még a leghűségesebb olvasóinktól sem, hogy emlékezzen egy föltörekvő görög gitáros, bizonyos Gus Drax instru szólólemezéről írott kritikámra. A helyzet az, hogy nekem is csak halványan rémlett valami, és ellenőriznem kellett, vajon nem csak híresen rossz memóriám űz-e velem csalfa játékot. Szerencsére nem, valóban írtam egy recenziót Gus Drax első szárnypróbálgatásáról (In Search Of Perfection, 2010), amit ezzel a bekezdéssel zártam le: "Ez a srác nagyon tud és tényleg szépreményű muzsikus, aki valóban a tökéletességet keresi. Állítólag egy új bandát hozott össze; remélem, ott lesz majd igazi dobos, egy jó torkú énekes, meg egy bőséges adag szikár riff, amúgy Nevermore-osan."

És lőn! Itt az a bizonyos énekes formáció, a némileg fantáziátlanul elkeresztelt Black Fate, igazi dobossal, jó énekessel, vastag riffekkel és Drax kiváló szólóival. Csak éppen a "Nevermore-os" jelző hibádzik; az egész ugyanis inkább Kamelotos, köszönhetően Vasilis Georgiou énekesnek, aki alighanem Roy Khan dallamait süvöltve tölthette kamasz éveit. Azért nem inkább Khan első (és szerintem zeneileg maradandóbb) bandája, a Conception jutott eszembe, mert a Black Fate nem igazán progresszív muzsika, inkább amolyan európai power jelenség – vagyis nem a kő egyszerű fajtából való, hanem abból, ahol a dalokkal barátkozni kell, de megéri, mert a dallamok lassan, de biztosan kibontakoznak a hallgatóban.

Sajnos a hangzás nem túl dinamikus, de szerencsére az összhatás – természetessége miatt – nem zavaró. Amint az elvárható volt, Drax nagyokat szólózik, de hiányolom a hangsúlyos szinti-jelenlétet (úgy az alapokban, mint a szólókban) és a furmányosabb ritmusokat is. Ennek ellenére ezt egy erős debütnek gondolom – érdekes, de nem is elsősorban Drax, hanem a figyelemreméltó énekes miatt. Ez a srác még sokra viheti.

Tartuffe