Kiadó:
Gloriarecords

Honlap:
www.starchildband.com

Az éves listám elkészítése óta gyötör a lelkiismeret – igen, nekem olyan is van –, hogy a Starchild nevű együttes lemezét nem soroltam előrébb, pedig a kulcsszavak – Unisonic, Bruce Dickinson és annak szólómunkássága, Michael Kiske, duett – olyan, Németországban all-star csapatot rejtenek, amit mindenképpen érdemes nekünk is megismerni.

Az együttes lelke és motorja Sandro Giampietro, aki amolyan csodagyerekként lett emilyen csodametallista, hiszen nem csak gitártudását fejlesztette elismerésre méltó szintre, de hangját is képes volt Dickinson és a fiatalkori Tobias Sammet vokális lenyomatává fejleszteni, és ha mindez nem elég, dalszerzőként is kiválónak bizonyult. No, nem mintha a Michael Kiskével "elkövetett" Suparedre lehetne annyira büszke, de hát az igazán tökéletesség sem létezhet valami apró hiba nélkül, hadd tudjon valamibe belekötni az a fránya kritikus. Az viszont bizonyos, hogy később sikerült ihletet lehelni "nemleszekkurva" Misibe, mert együttműködésük a Unisonic albumokon igazán elismerésre méltó – nem véletlen, hogy ezen információk birtokában a lemez borítóján lévő "Starchild" koponyát először valami elvetélt tökfejnek néztem, bájos utalásként egy esetleges Helloweenes áthallásra, de aztán a konteoblogos emlékeimre hagyatkozva már magamat tarthattam tökfejnek, hogy nem ismertem meg a nevezetes "alien-produktumot". (Persze ha még egy gyíkember, vagy egy nagyfejű-szemű ufoanuta is ott szerepel, egyből vágtam volna a tutit…)

Az elkészült daloknak nincs is sok közük a Helloweenhez, és ha gyökeret kellene keresnem – no, azt találnék elég hamar, csak körbe kell nézni néhány fórum hozzászólói között – akkor leginkább egy rockosított, happy-metal hangulatú Dickinson szólócsokrot említenék, amelyben ott bujkál a Unisonic, vagy az Edguy dallamveretes derűje, illetve a Maiden light verziója, úgy, mintha Eddie-t az idők szavának engedelmeskedve „"polkorrekt" tanfolyamra küldenék.

A hasonlósághoz persze nagyban hozzájárul az említett hangszín, és a jellegzetes, szirénázó, elnyújtott vokalizálás, de akinek nem ismerős az "Eyes of History" kezdő gitárfutama valahonnan a "Seven Son Of A Seven Son"-os időkből, az jelentkezzen metal-továbbképzésre, vagy Manowaréknál egy méretes seggbe rúgásra, mivel úgy áruló, ahogy van.

A lemez tulajdonképpen orbitális slágerek gyűjteménye, a "Reaching The Stand" refrénjét például akkor sem fogod tudni kitörölni a fejedből, ha két csapatnyi alien mossa át az agyadat, a "Black and White Forever" pedig a maga ravasz, Kiske-duettes módján veri át az egyszeri hallgatót, aki a dal elejét hallgatva szabvány Misi-kesergőt vár, aztán a végére tempós, Dickinsonos tockost kap. Már ha szereti a két énekest, és az általuk képviselt dallamvilágot. (Aki nem, az tudja, Manowar…)

Az persze egyértelmű, hogy a galoppos ütemek felett remek, fémes gitárszólókat is hallhatunk, ami nem is lenne annyira természetes, hiszen a két gitáros – Giampietro és Hormes – a jazz, illetve blues érában is ismert, a bőgőt azonban egy echte metálarc kezeli, a Grave Diggerben és Running Wildban is megfordult Jens Becker. A dolog pikantériája, hogy billentyűs helyett egy orosz származású hölgy húzza el a nótát – szó szerint, mivel a metálbandákban szokatlan módon elektromos hegedűvel hadakozik, nem is akárhogyan!

Kellemes meglepetés hát a képzett zenészekből álló Starchild debütalbuma, aminek sikerült elsikkadnia a dömpingben, még szerencse, hogy azonnal – no, egy kicsit talán késve – reagáló kukabúvárként megismertethettem az olvasókkal. Remélem, nem fog érte a bájosan Ed Wood-jellegű klipben szereplő Marslakók haragja lesújtani rám.

Garael