Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.frontiers.it/album/5236/

A Frontiers úgy szórja mostanában az összeverbuvált szupergrúpokat, mint a Való Világ villája az agyzsibbasztó fekete lyukakat, és ha valaki mindezt olcsó üzleti fogásként értékeli, az sem téved: no, nem azért, mert átlátszó a trükk, hanem mert az internet digitális világában gyakran nem is találkoznak egymással a lemezt felrántó sztárok. Röpködhetnek hát a zenei sávok, a vokál, gitár és egyéb instrumentum hangjai a virtuális térben, mi meg csak kapkodjuk a fejünket, nehogy madárszarként koppanjon fejünkre a végeredmény. Mert ami a sportban már régóta nyilvánvaló, az a zenében is, vagyis szupersztár individuumok nem biztos, hogy szuper csapatot is alkotnak, a magasabb elvárások pedig még magasabbról történő seggre ülést eredményezhetnek, már ami a nyereségességet, a sikert és a művészi értéket illeti.

A Level 10 pedig egy olyan all-star banda, aminek alapja maga is felér egy fél világválogatottal. A Primal Fear alapjaira építkező együttesben ugyanis Matt Sinner, Alex Beyrodt és Randy Black mellett Roland Grapow tépi a húrokat, a billentyűknél pedig a Frontiers által létrehozott és kalibrált prototípus, az egyébként bármilyen jóra és rosszra is hajlamos Alessandro Del Vecchio bizonyíthatja, hogy több dudás is megfér egy csárdában. A koronát az instrumentumokat kezelő zenészek mellett az énekes, Russel Allen teszi fel az egészre, aki – és erre később visszatérek – végre alkalmat kap arra, hogy eddigi stíluskalandozásainak összes színterét bejárhassa egyetlen lemezen. Mindemellett az, hogy a kezdeményezés patikamérlegen adagolt sikerelem kotyvasztásnak tűnt, köszönhető volt annak, hogy a zeneszerzést nem merték teljes mértékben az egyébként kipróbált, és egyenként is bizonyított sztárokra bízni, ide bizony összecsődítették a Frontiers legjobb iparosait, élükön Magnus Kalrssonnal. A kockázatok (és mellékhatások) teljes kizárásának képébe pusztán az nem fért bele, hogy a segítő csapatban Amanda Somerville, és Carsten Schulz is szerepet kapott: az inkább énekesi kvalitásaikról híres zenészek az utóbbi időkben letéteményesei lettek a se íze-se bűze, profi, de lélektelen és minden izgalomtól mentes munkáknak.

A felállásból tehát bármi következhetett volna, és az, hogy a végére jól sült el a dolog, igazi talány. Hogy miért? Mert a "sok bába közt elvész a gyerek"-jelenség szerencsére inverz módon igazolódott be, és a zenészek, valamint dalszerzők kavalkádjában minden OKJ-s amatőr szülésznő eklatánsan tudott hozzátenni a baba feltűnő létéhez.

Ez bizony kérem egy igazi kaméleon album lett, amin jelen van ugyan a Frontiers-féle szoft metal, de csak mintegy keretként, vagy olyan papírtölcsérként, melyben ott lapul a sokféle, finomabbnál finomabb stanicli. Allen pedig lubickol a sokszínűségben: ha kell, bluesgyökerű, Atomic Soulos világához nyúl (One Way Street), esetleg az Adrenaline Mobról is lemaradhatott nótát adja el (Blasphemy), vagy a Helloween "I Want Out"-jának alapjaira helyezve, Dio bőrébe bújva ordíthatja – SHOUT, beszarás! – újra a klasszikus refrén reinkarnációját (In For The Kill). De van itt más azoknak, akik telhetetlenek – és miért is ne legyünk azok – mert a "Voice Of The Wilderness" olyan Tony Martin korabeli Sabbath témát dob fel, amitől Iommi is mosolyra fakadhat, pedig neki ez igazán nem szokása –, a "Demonized" pedig a SymphonyX újkori, agresszív világába vezetheti a hallgatót, melyben Beyrodt úgy szólózik, ami felér egy arcul csapással, ahol a szenvedő fél a magát tehetségesnek tartó, feltörekvő gitárnemzedék.

A középszerűség bűzét szerencsére a hangzás is messzire űzi: a gitárok úgy röfögnek, ami a szokvány Frontiers kiadványokon már disznólkodásnak minősülne, itt viszont a megszólalás zsír helyett finom olajként – vagy balzsamként – kenegeti a fémesebb és keményebb tökű hallgatók lelkét. A teljesítmény dicséreténél kénytelen vagyok ismét a gitárosokhoz visszatérni, a "The Soul Of Eternal" finom zongora futamaira ráépített szólómunka azoknak a finomságoknak a megtestesítője, melyek rutin helyett az örömzenélést idézik fel a kritikusban, amiből – mint tudjuk – általában jó szokott kisülni.

A produceri testület ezúttal tényleg aranycsapatot hozott létre, olyat, ami a döntőben sem bukik el (naná, a csapatot alkotó német többséggel nehezen is menne), de itt többről van szó. Arról a szerencsés konstellációról, ahol a találkozó elemek tényleg a minőség létrehozásának lettek alkotó részesei, bravó, ez bizony tényleg nem kispályás lett!

Garael