Kiadó:
earMUSIC

Honlap:
www.jeffscottsoto.com

Úgy látszik, Jeff Scott Soto Simicska Lajossal szemben nem gecizett, inkább előkapta és az asztalra csapott, úgy, ahogy a klasszikus viccben, melynek hatásaként nem a hajó törött ketté, hanem a keményre kalapált fém, ami a T-9000-es modellhez hasonlóan folyékony halmazállapotban is képes ömleni a hangfalakból.

Az már persze más kérdés, hogy a fémes zenekari egység, amit Soto az előzetesekben ígért, úgy teljesült, mint a szovjet-német megnemtámadási szerződés 1939-ben – hát ott is volt vagy másfél év, amíg valóban nem hadakozták egymást szét a felek, de aztán… Az új albumon közreműködő zenészek listájának hossza ugyanis valószínűleg meghaladná jelen kritika méreteit, még olyan centivel is mérve, amit az illúziókeltés nagymesterei, a kuplerájosnék használnak a kishitű vendégek megnyugtatására. És ha már kupleráj: a közreműködői eklektika mégsem okozott ilyesfajta felfordulást, mert a megszólalás egységesen kőkemény jellege még azokat a dalokat is egyenruhába öltözteti, melyek stílusuknál fogva renitensen kilógnának a sorból. De tudjátok mit, ha olyan gitárosok szolgáltatják a talpalávalót, mint Gus G., Al Pitrelli, és az újkori csodagyerek, Mike Orlando, akkor azt se bánom, ha a szólók felépítésében kapkodni kell a fülemet a különböző felfogásban feljátszott hangok hallatán, legfeljebb azon bosszankodhatok, hogy Smolski miért nem lett meghívva.

Mert a dalok egyébként igen jók, annak ellenére, hogy kritikus társaimmal ellentétben én nem hallom ki Soto hangjából a szuperlatívuszt, sőt, megkockáztatom, hogy igenis fülbetűnő az évek során végbement kopás, mind a hangterjedelmet, mind az érzelemközvetítést tekintve, bár ebben a szigorú közegben sokak szerint annyi érzelem van, mint feudalizmusban a szociális együttérzés, de oda se neki. Van itt hát minden, valahogy olyan formában, ahogy a legutóbbi LeBrie szólóalbumon, csak itt kevesebb a progresszió, és több a groove-ba tocsogtatott popos dallam. Enyhe elektronikus utóíz, néhol már hallott riffek és dallamok – a "Break" szaggatott ütemeit már Alice Cooper ellőtte "Brutal Planet" albumának "Gimme" c. számában, a "The Fall" pedig simán lehetne a Nickelback Def Leppardos koppintásának – "Burn It To The Ground" – koppintása, ami ugye nem baj, mert a tagadás tagadása igazat eredményez. A matematikában.

No, egyszóval: a szigorkodó hangvétel mellett a dallamok mindenképpen elviszik a hátukon a lemezt, az meg, hogy olyan húzása van daloknak, mint hat ökrös szekérnek, csak hab a tortán. Az AOR-kodó Soto-t szeretőknek persze lehet, hogy nem jön be ez a dühösre kevert, modernkedő, staccato-s ipari jelleg, de azok, akik Soto utóbbi évekbeli legtöbb megmozdulásából a tököt hiányolták, most elégedetten dőlhetnek hátra (tudjátok, odavert vele a hajóra), ráadásul azért nem ész nélküli aprítás folyik. Hallgasd csak meg a Pink Floyd hangulatot is elővarázsló monumentális csúcspontot, az "End Of Days"-t, vagy a Soul SirkUS-os időket idéző, elektronikus pszichedéliába csomagolt "Inside The Vertigo"-t, és máris rájöhetsz, a keménykedés nem az ötlettelenség álcája, barátunk pedig akkor sem lenne acélos, ám érzelmek nélküli Terminator, ha a fémvázra emberbőr helyett még egy fémvázat húznának.

Minden bizonnyal megosztó albumról fogunk beszélni, ha valamikor Soto életműve kerül elemzésre, hiszen a választott stílus az énekes eddigi pályájára nem igazán volt jellemző, de az, hogy a szerzői heterogenitás széteső albumot eredményezett volna, szerintem ízlésen túlmutató véleménykülönbség, amit csak azért nem nevezek hibának, mert ez a lemez számomra szinte hibátlan – kár lenne hát a végére ilyesmivel befeketíteni.

Garael